DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 1 ¤

"Izgató volt, ahogy zavarba jött, mert olyat látott, amit még soha. Mert nem tudta, mi következik. Mert megrémült a saját ösztöneitől, vágyaitól és a tapasztalatlanságától. Mert nem tudja, mit mondjon, hogy reagáljon, mit csináljon. Annyira felizgat az őszinte ártatlansága, hogy azóta minden gondolatomat kitölti. Tönkre akarom tenni, megrontani, bemocskolni, de nem egyszerre, abban nincs sok élvezet. Fokozatosan, szirmonként akarom letépni ezt a hófehér virágot. Hogy az utolsó sziromnál már könyörögjön, hogy tépjem ki azt is. "

Taehyung pov

Először csak a hangját hallottam. Kint, a hallban dolgoztam a falfestményemen, a hangja a szalonból szűrődött ki, halkan, de éppen hallhatóan. Egy tavaly megjelent könyvből olvasott fel az öregeknek, amit egy nő írt, mégis nagy siker mostanság: Jane Austen: Értelem és érzelem. Ahogy hallom, nem is ír rosszul ez az asszony, pedig nem vártam tőle szirupos, nyálas giccsnél többet. Furcsa, hogy egy nő valóságosat képes írni.

Megállt az ecset a kezemben, hallgattam az ő hangján megszólalni a szereplőket, és egy idő után azon kaptam magam, hogy nem a mondatokra figyelek, hanem csak a hangja csengésére. Kellemes, bársonyos, kissé magasabb hang, fiatal fiú lehet. Egyszerre megnyugtató, inspiráló és izgató hallgatni. Nem csoda, hogy az öregek imádják. Heti háromszor jön felolvasni nekik. Elhallgat, valaki megjegyzést fűz az egyik mondathoz, amit nem hallok, csak utána a nevetését. Őszinte, könnyed, levegős kacagás, semmi megjátszás, semmi erőlködés. Nem harsány, nem idegesítő. Ritka az ilyen.

Észrevettem, hogy azokon a napokon, amikor hallgatom, jobban megy a munka. Nem hiszem, hogy a könyv miatt,az annyira nem érdekel, inkább a fiú hangja miatt. Hiányzik, amikor nem jön.

Egy hátsó, kerti bejáratot használ, ami egyből a szalonba nyílik, így aztán sose látom, mindig csak hallom. Ma viszont már meg akarom nézni magamnak. A létra legmagasabb fokán állva éppen arra gondolok, hogy megszakítom a munkát, és az ajtón keresztül meglesem, amikor megjelenik mögöttem.

- Mr. Kim Taehyung? – szólít meg.

Tudja a nevemet? Hátrafordulok, lenézek rá, ő felnéz rám. Valóban fiatal, és innen fentről olyan kicsinek tűnik.

- Ismersz engem?

- A munkásságát ismerem, ön a kedvenc festőm. Már a stílusáról felismertem – mutat a képre.

Nahát, ez meglep.

Visszafordulok a fal felé, tovább dolgozom a kép felső részén. Ég és felhők. Barátságos tájképet kértek az öreg grófék, akik már nem nagyon tudnak kimozdulni, hogy ne érezzék annyira bezárva magukat. Tőlem. Barátságosat. Tőlem, Kim Taehyungtól. Hízelgő, hogy a gyerek még ennek ellenére is felismeri a stílusomat. Nem is értem, miért engem kértek fel. Csakis a hírnevem miatt lehet. Velem lehet hencegni, az én nevemet ismerik az előkelő társaságban.

Az orvosom mindig javasolta, hogy fessek derűsebb hangulatú képeket, mert az jót tenne a búskomor lelkemnek. Neki fogalma sincs, milyen kínokat élek most át, hogy bárányfelhőket meg kék eget kell pingálnom. Az orvosok nem tudnak semmit a lélekről. Kizárólag a pénzért mentem ebbe bele. A grófék jól fizetnek, jó reklámot is jelentenek nekem, márpedig az jól jön, mert az utóbbi időben megcsappantak az eladásaim. Egy mocskos kurvának érzem magam, aki pénzért bármire hajlandó.

Az orvosomnak végül igaza lett. Ez a munka jót tesz a lelkemnek, de nem azért, amiért ő gondolja. Ennek a fiatal fiúnak a hangja tesz jót. Olyannyira, hogy miután látom, hogy még mindig ott áll alattam, még a létráról is leszállok, hogy beszélhessek vele. Mélyen meghajol előttem, és elnézést kér, amiért megzavart.

- Mit keresel te itt, a vénségek között? – kérdezem.

- Felolvasok nekik.

- Azt tudom, de miért?

Nem illik ide a kölyök. A ruhája tiszta, de egyszerű, itt-ott szakadt is, látszik, hogy szegény sorból való. Az is furcsa, hogy ilyen szépen tud olvasni. Hogy egyáltalán tud olvasni. Vajon honnan ismeri a képeimet?

Lenéz a földre, az ujjaival kezd babrálni. Tart egy pár másodperc szünetet, mielőtt válaszol.

- Jobb itt, mint ahol én lakom.

- Hol laksz?

- Az árvaházban. Még egy évig. Tizenöt éves vagyok.

- Nincsenek rokonaid?

- A szüleim meghaltak hatéves koromban. Nincs senkim. 

Hümmögök, bólintok. Kis idő múlva megkérdezem:

- Jól fizetnek ezért a grófék?

- Adnak egy keveset, meg ebédet, süteményt is. Régóta járok hozzájuk, sokmindenre megtanított a gróf úr, például olvasni. Nem a pénzért csinálom.

Az álla alá nyúlok, felemelem a fejét, megnézem minden irányból. Nem szokványos arc, de tetszik. Hibátlan bőr, ártatlan tekintet, hosszúkás szemek, kis orr, telt, szimmetrikus száj. Kerek arccsontok, határozott állvonal. Hátrasimítom a haját, arányos, szép formájú homloka van. Talán ez a legférfiasabb része az arcának. Láthatóan zavarba jön, nem tudja, hogy pusztán csak szakmai szempontokból nézegetem. Beharapja az ajkát, nem mer a szemembe nézni.

Elengedem, szó nélkül hátat fordítok neki, és visszamászom a létrára, hogy tovább dolgozzak a képen. Régen festettem portrét, elgondolkozom rajta, hogy talán róla érdemes lenne...

Miután elkészültem egy újabb felhővel, lenézek, hogy megszólítsam, de már nincs ott.

*****

Másnap szombat. Nem megyek a grófékhoz, pihenőnapom van. A nappalt átaludtam, este a fiúról próbálok emlékezetből néhány vázlatot készíteni, de nem sikerül visszaadni az arcát. Hasonlítanak rá a rajzok, de egyik sem ő. Így hát inkább iszom. Egy üveg vöröset veszek elő, hamarosan le is gurul az egész a torkomon. Valahogy hiányérzetem van, és ismeretlen ez az érzés. Mindig szerettem a szabadnapokat, amikor végre teljesen egyedül lehetek, a személyzetet is elküldöm, és senki se nyaggat. Most viszont zavar a csönd.

Ezt a hatalmas, magányosan álló régi házat a hegyen azért vettem meg, hogy minél nagyobb területen lehessek egyedül. Szeretem a magányt, szeretek kinézni az óriási ablakain a zöld hegyoldalra és a lent elterülő városkára. Főleg éjszaka. Akkor úgy érzem, enyém az egész világ. Nappal inkább alszom, aztán amíg még világos van, dolgozom, éjszaka pedig élvezem a sötétséget és a csöndet. Vagy ha áthívom valamelyik szeretőmet, akkor őt élvezem. Most viszont semmihez nincs kedvem.

Enyhén részegen a könyvespolc felé tántorgok, leveszek egy könyvet, találomra felütöm, és olvasni kezdem, bár kicsit összefolynak a betűk a szemem előtt. A nálam tizenegy évvel fiatalabb fiú bársonyos hangján képzelem el, akinek még a nevét sem tudom.

„Az egyedüli módja, hogy megszabaduljunk egy kísértéstől, ha megadjuk magunkat neki. Állj ellent neki és a lelked belebetegszik a vágyódás után, amitől maga tiltotta el magát, az epekedéstől az után, amit szörnyeteg törvényei szörnyeteggé és törvénytelenné tettek."

Milyen igaz. Abbahagyom az olvasást, mert részegen nem megy. Megfájdul a fejem. Ledobom a könyvet az íróasztalra. Leülök a bőrfotelembe, kibámulok az ablakon a sötét éjszakába, a nevetésére gondolok, a hangjára meg az ártatlan szemeire.

Felismerte a stílusomat még azon a röhejesen derűs, bárányfelhős tájképen is.

Kell nekem az a fiú.