DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 3 ¤

Jimin pov

Leesik egy kisebb szikla a szívemről, nagyot sóhajtok megkönnyebbülésemben. De ostoba vagyok, hiszen már el is kezdett rajzolni... Modellt kell csak ülni, hát persze. Az talán menni fog.

- Ehmm... egy portréhoz? R-rendben – mondom, még mindig dadogva.

Megint közelebb lép, hiába hátráltam az előbb, félmosolyra húzza a száját, és mély hangon megkérdezi:

- Talán valami másra gondoltál?

Végigfut a borzongás a tarkómon. Gyorsan megrázom a fejem. Nem, dehogy gondoltam másra! Hűvös mosollyal ellép tőlem végre, és egy székhez sétál. Nagy levegőt veszek, a hajamba túrva lassan kifújom. Megfogja a széket és az egyik állványtól másfél méterre leteszi. Int, hogy üljek le rá, én pedig szó nélkül megteszem. Két keze közé fogja a fejem, és beállítja a kívánt szögbe. Hűvös, nagy tenyere lehűti a kipirult arcomat. Elenged, az állvány mögé lép és rám szól:

- Csak a szemeddel nézz rám!

Próbálom tartani a fejem, és rápillantok. Megnyalja az ajkát, és elkezd dolgozni. Krétával vázolja fel a fejem a vászonra. Gyors, lendületes mozdulatokkal rajzol, közben hol a munkájára, hol rám néz. Amikor találkozik a tekintetünk, abba beleborzongok. Hogy lehet ilyen intenzív tekintete valakinek? Próbálok nem mozogni, csak a mellkasom emelkedik és süllyed egyre hevesebben, a tenyerem izzadni kezd, pedig nem történik semmi, csak lerajzol. És néz...

A kedvenc festőm lefest engem. Még mindig nem értem, mit lát bennem.

- Ezt is el fogja adni? – kérdezem, hogy beszélgetéssel oldjam a bennem lévő feszültséget.

- Ha lesz rá vevő, igen.

Ó, kicsit reménykedtem benne, hogy... Már megint ostoba voltam. Egy darabig csendben vagyunk. Én próbálom tartani a pózt, ő a munkára koncentrál. Csönd van, sűrű, nehéz csönd, a magányt tapintani lehet ebben a házban.

Egyszer csak feláll, hozzám sétál, és elkezdi kibontani az ingem nyakát összekötő szalagot. Az ütő is megáll bennem. A kezéhez kapok.

- Uram...

- Csak a kötőt oldozom ki. Látnom kell a nyakadat.

Elengedem a kezét, de úgy ver a szívem, hogy mindjárt elájulok. Miután végzett, szétnyitja az ingem gallérját, hogy szabaddá tegye a nyakamat, a vállam felső részét és a kulcscsontomat. Ujjbegyeivel hozzáér a bőrömhöz, beleborzongok az érintésébe. Megint érzem a férfias illatát.

- A nyak a kedvenc testrészem – mondja, miközben nagy kezét a mellkasomra helyezi – A szívet két vastag ér összeköti benne a fejjel – felcsúsztatja tenyerét a nyakamra, majd a tarkómon át a fejem tetejére.

Behunyom a szemem, nagyot sóhajtok. El fogok ájulni, ha nem szedem össze magam. Visszacsúsztatja hosszú ujjait a nyakam oldalára, enyhén rányomja őket, közel hajol és a fülembe súgja:

- A nyakadban ez a lüktető ér azt is megmutatja, hogy milyen szaporán ver a szíved.

Ahogy kiáramlik a levegő az ajkai közül a fülembe, érzem, hogy libabőrös leszek tetőtől talpig. Elfog a rettegés. Mi van, ha igaza van a pletykáknak, és a kedvenc festőm tényleg egy perverz? Hogy tudnék elmenekülni innen, ha arra lenne szükség?

Elenged, visszasétál a vászonhoz, és tovább dolgozik. Hűvös fuvallat csapja meg a nyakam. Felsóhajtok, lassan fújom ki a levegőt a számon. Hogy megnyugodjak, kinézek az ablakon át a tájra.

- Rám nézz! – utasít, én meg kénytelen vagyok engedelmeskedni. 

Ennyit a megnyugvásról. Sosem voltam még ilyen ideges. Az ujjaimat már fehérre szorongattam, hogy ne remegjen a kezem. Gombóc van a torkomban, egy szikla a gyomrom helyén. Hiányzik Hobi. Bárcsak lenne még itt valaki a házban, de kilométerekre senki... Ez nem gyakran fordul elő, de most visszavágyom az árvaházba, a szobánkba... A pénzre gondolok, amit ígért, és azzal próbálom nyugtatni magam, hogy nem történt semmi. Semmi, csak lefest... csak látni akarja a nyakamat, ez érthető, nem? A kép érdekében teszi. Biztos jó kép lesz, mint az összes többi festménye, még ha én is vagyok a modell. Lassan, mélyeket lélegzem.