DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 36 ¤

Megfogja az állam és felemeli a fejem.

– Nézz a szemembe, és felelj őszintén! Az igazat akarom hallani, nem a szeretkezés mámorában elsuttogott üres szót, nem a vágy keltette túlzó gondolatot! Józanul, átgondoltan felelj, és ha a válaszod 'nem', akkor mehetsz Hobi után, mert én ezt a gonosz játékot, amit űzöl velem, már nem bírom elviselni!
- két kézzel megszorítja a vállam, egészen közel hajol, a tekintete a vesémig hatol - Park Jimin! Szeretsz te engem?

Taehyung pov

Jimin lehajtja a fejét, halkan válaszol:

- Tudod, hogy igen...

Az arcára teszem a kezem. Még a szemembe se mer nézni!

- Nem, Jimin, nem tudom! Soha, egy percig sem voltam biztos benne. De vajon honnan is kellene tudnom?! Abból, hogy rávettél, hogy az orrod előtt szeretkezzek Yoongival, aztán arra, hogy elvegyem Hobi szüzességét? Abból, hogy a hátam mögött lefeküdtél a herceggel és a márkival, akit aznap ismertél meg, aztán még a halálos ellenségeddel is?! Vagy abból, hogy a saját birtokomon, a szemem láttára csókolózol a legjobb barátoddal?! Ebből kellene éreznem, hogy szeretsz?!

- De Taehyung! Ezeknek mind oka volt, te is tudod, és... egyik sem azért történt, mert nem szeretlek!

Olyan ártatlanul néz rám a könnyektől csillogó, gyönyörű szemeivel, hogy szinte már elhiszem, hogy minderről ő semmit nem tehet, hogy önhibáján kívül történt minden. Úgy szeretném tényleg elhinni, de sajnos nem ejtettek a fejemre. Az elmúlt éjszaka vele maga volt a Mennyország. De most olyan, mintha csak egy álom lett volna, az a fajta, amelyből olyan rossz felébredni a valóságra.

- Taehyung... én... nagyon hálás vagyok neked – mondja a cipője orrát nézve – amiért... megmentettél, velem maradtál, és visszafogadtál a bizalmadba... És hálás vagyok azért is, hogy Hobit magadhoz vetted. Tehetséges, szorgalmas, nálad van a legjobb helyen. Nagyon sajnálom, hogy a tetteimmel fájdalmat okoztam neked, nem állt szándékomban, esküszöm! De most még egyszer, utoljára hadd kérjek tőled valamit! Nemsokára úgyis elköltözöm a fővárosba, és ha nem akarod, akkor...

- Mit akarsz kérni? – vágok közbe, még mielőtt olyasmiről kezdene beszélni, amiről nem akarok hallani.

- Ne engedd elmenni Hobit. Kérlek!

Megint rám emeli a szemeit, megfogja a kezem, úgy könyörög a tekintete, hogy nem tudok neki ellenállni. Őszintén szólva a fiú jó modell, hasznos segéd, és szeretem tanítani. Ha pedig bármit is akar Jimintől... jobb, ha a közelemben tartom és nem tévesztem szem elől.

- Jól van. Nem küldöm el. De csak egyszer is úgy ér hozzád, vagy te hozzá, ahogy az nekem nem tetszik, azonnal mehet, amerre lát, megértetted?

Átöleli a nyakam, hozzám bújik, én pedig a hajába fúrom az arcom. Magamhoz szorítom, meg is csókolnám, de kitépi magát a karjaimból, és rohan a ház felé, gondolom, hogy elmondja a jó hírt a barátjának. Hűvös fuvallat tolul a meleg kis teste helyére, hirtelen azon kapom magam, hogy a levegőt ölelem. Nem várhatott volna egy fél percet? Utánafordulva látom, ahogy lélekszakadva rohan át a kerten, Hobi nevét kiáltozva. Vissza se néz rám.

Én is elindulok utána. Amikor belépek a házba, látom, hogy Hobi szobájának ajtaja félig nyitva van. Ahogy elhaladok mellette, meghallom a beszélgetésüket. Megállok és belesek a nyíláson.

- De Jimin, én ebbe tényleg belepusztolok! Nem maradhatok itt...

- Nem! Nem pusztulsz bele! Megígérem, hogy amikor itt vagyok, nem teszek semmi olyat Taehyunggal, amit neked fájhat látni, sőt, nem is jövök ide, ha nem akarod!