DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 28 ¤

28.

Jungkook pov

Hajnalban szokatlan hangokra ébredek, szipogásra, hüppögésre. Jimin az? Mi van, csak nem sír? Az ég még éppen csak dereng, mi a fene baja lehet ilyen korán? Álmosan felülök az ágyban, lenézek a padlóra, látom, hogy hason fekszik, átöleli a párnát, és rázza a zokogás. Szólongatni kezdem, mire ijedten felkapja a fejét.

- Mi bajod, mi? Miért nem alszol? – kérdezem, közben a fejembe hasít a fájdalom.

Most érzem csak igazán az éjjel kapott ütéseket. Jimin megpróbálja visszafojtani a sírást, ingujjával letörli a könnyeit, és bocsánatot kér, amiért felébresztett. Ahogy könnytől ázott arccal, kiskutya szemekkel rám bámul, eszembe jut, mikor legutóbb láttam. Akkor is így nézett ki, csak akkor éppen megőrült a vágytól, és könyörgött, hogy dugjam meg. Önkéntelenül is megmozdul a farkam az emlékére. Magamnak is fáj bevallani, de az utóbbi idők legjobb dugását neki köszönhetem. Azóta is sokszor eszembe jutnak a nyögései, a gömbölyű feneke, a sóvárgó, de közben kétségbeesett tekintete, ahogy a telt ajkaival és a puha nyelvével szopogatta az ujjaimat... Szívemből gyűlöltem, amióta csak először megláttam, de mégis kőkeményen áll a farkam a "találkozónknak" még az emlékére is. És ettől csak még jobban meggyűlöltem, mert tudtam, hogy Taehyung okkal van megveszve érte. Nos, ennek vége, úgy tűnik.

Ezúttal nincs vágy a szemében, csak a teljes kétségbeesés. Felül, átkarolja a térdeit, és az arcát a karjaiba temeti.

- Elmondod végre, mi bajod van így, hajnalok hajnalán?

- Elhagyott – szipogja – Gyűlöl engem!

Csak nézem, ahogy sír. Élveznem kellene a látványt, örülnöm kéne, hogy összetörve látom, jó ideje ez volt az egyetlen célja az életemnek. De most, hogy Taehyung őt is elhagyta, és ettől ugyanúgy szenved, ahogy én, rá kell döbbennem, hogy nem ő volt az, akit valójában gyűlöltem. Saját magamat utáltam, amiért nem tudtam megfelelni neki. És nem Jimin a fájdalmam okozója, hanem a rideg és szívtelen Kim Taehyung. Őt akartam szenvedni látni, el akartam választani attól, akit szeret, hogy érezze, amit én, de most, hogy már Jimin sem érdekli őt, nincs értelme rajta állni bosszút.

Nagy nehezen feltápászkodom, muszáj tenni valamit, mert nem fog hagyni aludni ez a bőgőmasina. Egy üveg whiskyt veszek elő, meg két poharat. Nem éppen tiszták, de a célnak megfelelnek. Kitöltöm az italt, az egyiket a kezébe nyomom, leülök mellé a földre, és koccintok vele.

- Ezennel ünnepélyesen taggá nyilvánítalak a Kim Taehyungnak Nem Elég Jók Klubjában! A néven majd még csiszolunk. Isten hozott!

Halvány mosoly jelenik meg az arcán, rám néz, aztán elneveti magát, amikor fennkölt hangon folytatom:

- Klubunk jelenleg két ismert és számtalan ismeretlen tagot számlál. Mai ülésünket megnyitom, az ital a ház ajándéka!

- Köszönöm, Mr. Jeon! Mert bizony mondom néktek, kinek teste és lelke nem oly' makulátlan, miképpen a szűz hó, bizony nem lépheti át Kim Taehyung szívének aranykapuját! – mondja pátoszos hangsúllyal, a magasba emelve a poharát.

- Kedves tagtárs, mi itt tegeződünk! Szólíts Jungkooknak! Egészségedre!

- Egészségedre Jungkook tagtárs! Mire igyunk?

- Igyunk posványba süllyedt lelkünk szánalomra méltó tökéletlenségére, Jimin tagtárs!

Nahát, milyen helyes, amikor nevet! A szemei egészen összeszűkülnek, a fogai kivillannak, mint egy gyöngysor, és alig tudja megtartani magát közben. A hátára teszem a kezem, hogy el ne dőljön. Az ing finom, selymes anyagán keresztül érzem a gerince vonalát, a teste melegét... Most, hogy a sírás után nevetni látom, szokatlan érzés jár át, amit már nagyon, nagyon régen nem éreztem: Büszke vagyok magamra.