DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 6 ¤

Jimin pov

Felsóhajtok. Az út gyalog hosszú, és végül is... nem leszünk kettesben, itt a kocsis. Az ő jelenlétében csak nem fog semmivel próbálkozni. Hazavisz, én megköszönöm, kiszállok és ennyi. Pár másodperc hezitálás után beülök mellé. Az ölembe veszem az ételes dobozokat, azokkal is védve magam. A lovak megrántják a hintót, lassan elindulunk.

- Gyalog akartál hazamenni? – kérdezi.

- Nem akartam elvonni önt a munkájától, konflisra meg most épp nincs pénzem.

- Máris elköltötted, amit kaptál tőlem?

- Nem, ahhoz nem nyúltam, félretettem. A gróféktól kapott heti pénzből szoktam fizetni, csakhogy...

- Csakhogy?

- Most nincs nálam.

Nem akarom elmondani, hogy sosincs nálam pénz konflisra, mert Krisnek kell adnom az összeset. Ez annyira kínos, hogy a gondolatától is a föld alá süllyednék. Hirtelen megérzem a nagy tenyerét a combomon, a dobozok alatt. Finom bőrkesztyűjén keresztül is érzem a melegét. Enyhén megszorítja a lábam, majd feljebb csúsztatja a kezét. Le kellene valahogy ráznom magamról, de mindkét kezem tele van. Bár... ezt most... nem bánom annyira.

- Gyere fel hozzám. A portréd még nincs kész, és a könyvet is csak elkezdted olvasni. Fizetek.

- Nem lehet... – mondom elcsukló hangon.

A keze a combomon lassan csúszkál fel és alá. Jólesik, de meg is ijeszt... Az ijeszt meg leginkább, hogy jólesik. Az istenért, vegye már le rólam!

- Csak egy órára gyere fel. A kocsisom majd hazavisz.

- Uram, én... nekem haza kell mennem!

- Kérlek! A dupláját fizetem – mondja lágy, szokatlanul kedves hangon.

Kim Taehyung könyörög nekem? Jól hallom? Ez annyira... abszurd. Végre leveszi a kezét a lábamról, de csak azért, hogy az állam alá nyúljon vele, és maga felé fordítsa a fejem. Kénytelen vagyok belenézni abba a gyönyörű, sötétbarna szempárba, ami szó szerint kérlelően néz rám. Még az ajkával is csücsörít egy egészen kicsit, félrebillenti a fejét, úgy mondja újra:

- Kérlek!

Közben elérkezük az útelágazáshoz, aminél le kellene térni, hogy az árvaházhoz jussunk. Az ő házához egyenesen kell tovább menni. Elveszi a kezét az államról, de továbbra is a szemembe néz. A kocsis megállítja a lovakat, türelmesen várakozik.

Igéző a tekintete, mintha a vesémbe látna. Időnként a számra pillant, aztán vissza a szemembe, ami egyszerre felizgat és nyugtalanít. Mit fog velem tenni, ha felmegyek hozzá? Mi lesz, ha megint beállít a barátja, és féltékeny lesz rám a semmiért? Vagy ha csak kettesben leszünk, és... ki leszek neki szolgáltatva?

Közben meg a pénz jól jönne... nagyon is. Várja a válaszomat, én meg csak a dobozaimat bámulom, miközben gondolkozom. Mi a fenét mondjak neki? Menjek, ne menjek? Mindkettőt bánnám, attól félek. Nincs jó döntés.

Mr. Kim megunja a várakozást, előrehajol a kis ablakhoz, amin át a kocsishoz szólhat.

- Forduljon le itt. Hazavisszük a fiút.

Nagyot nyelek, nem merek felnézni. Nagyon kellemetlenül érzem magam. Egy szót se szólok egész úton, csak a dobozokat bámulom. Izzad a tenyerem, beharapom az ajkaimat és szégyellem a pofám. Miért nem tudtam kinyögni egy értelmes választ? Miért nem vagyok egy kicsit, csak egy egész kicsit határozottabb?!