Írásgyakorlataim

9. Varázslepke

Fiatal fiú járt az erdőben. Gerald kiskora óta élt itt ezen a vidéken. Szerette a természetet, a madarak csicsergését, az ehető növényeket, a csordogáló patak hangját, mindent, ami ez volt. Már úgy ismerte, mint a tenyerét, mégis mindig izgalmas maradt számára. Most tűzifát gyűjtött télire, hátára fogva cipelte a súlyt. Azonban jobbjáról idáig számára ismeretlen, földöntúli hangot hallott. Konkrétan semmire sem emlékeztette, de talán a nyikorgó fém hangját ismerte volna fel benne és mintha szárnycsapások neszét hallotta volna mellette.

Mikor jobbra tekintett szemei óriási nagyságúra tágultak. Egy pillangó volt, legalábbis annak tűnt. Kecsesen szelte át a levegőt, és belőle jött a zaj. Maga mögött aranyló, fénylő csillámokat hagyott, ahova csak ment. Gerald megközelítette, és ügyesen a kezei közé terelte. Még sosem látott ilyen állatot. Azonban mikor széttárta kezeit, a pillangó nem szállt el, hanem ott maradt, sőt megmerevedett. Most több ideje volt megfigyelni az állatot.

Testét fém alkotta, szárnyait pedig vékony drótok tartották egyben. Szélükön arany szegélyezte, majd befelé haladva rubin és zafír foglalt helyet, s végül teljesen átlátszóvá vált. Fenséges volt, és elegáns. Olyan volt, mintha csak egy dísz lett volna, de valahogyan mégis élt. Mikor Gerald elengedte, a pillangó újra megmozdult, s felrepült, de követte az ifjút a további útján. Már kis kunyhójához pakolta le az összegyűjtött fát, mikor az állat újra látóterébe röppent.

-Mihez kezdjek veled? -elmélkedett magában.

Tenyerét a lepke elé tartotta, mire az odaszállt, és mintha az élet újra kiszállt volna a testéből, súlyosság vált. Gerald csak most látta meg a kis kampószerűséget a pillangó hasán. Óvatosan összecsípte törzsénél az élőlényt, majd maga elé emelte. Az nem mozdult, csupán szárnyaival csapott egyet-kettőt, de nem tűnt élőnek. Teste kemény volt, nem olyan, amelyet egyhamar el lehetett volna pusztítani, szárnyai pedig úgyszintén.

A fiatal az állattal a kezében belépett a kunyhóba, s félvállról üdvözölte anyját. Közben tenyerében a különleges lepkét nézegette, amely azóta sem mutatta az életnek semmiféle jelét. Gerald el sem tudta képzelni, hogy valami ilyen nehéz, meg masszív, és mégis képes a repülésre.

-Milyen gyönyörűszép hajcsat! Hol vetted? -kérdezte az anyja.

-Hajcsat? -kérdezett vissza a fiatal.

-Az, hát nem látod? 

-Tényleg az lenne? 

-Az. Miért vetted, ha nem is tudod, hogy micsoda?

-De én nem vettem! Találtam.

-Találtad?

-Bizony.

-Hol?

-Az erdőben. Ott repkedett ez a pillangó, és mikor elkaptam, egyszerűen lemerevedett. De nézd, ha elengedem, akkor újra életre kel! -válaszolta Gerald meggyőződve, majd elengedte az állatot, amely pontosan úgy tett, ahogyan mondta.

-Elképesztő! -szólalt meg szájtátva a húga. -Ez meseszép!

-Az.

-Megkaphatom? -kérdezte a lány.

-Persze, tessék -adta át neki, de a húga fájdalmasan dobta el azt. A pillangó pedig azonnal visszatért a fiúhoz.

-Megégetett! -háborgott. -De téged miért nem?

-Nem tudom. Lehet, hogy kedvel. -válaszolta az ifjú.

-Akkor próbáld fel! -biztatta az anyja. -Biztos nagyon jól állna.

-De anya! Ez lányoknak való! -háborodott fel Gerald.

-Ne mondj ilyet kisfiam! 

-Jól van, akkor felpróbálom. 

Amikor az ifjú a fejére illesztette a hajcsatot, akkor valamiféle különleges mágia hullámzott keresztül a testén.

-Nézd, világít a szeme! -kiáltott fel a húga, Maley.

-Tényleg! -világosodott meg anyja. -Pont olyan, mint a szeme!

-Tessék? -kérdezte Gerald.

-A hajcsat olyan színű, mint a szemed, lehet, hogy ezért fogad el téged.

Gerald azonban már nem tudott válaszolni, mert összerogyott, kék-piros lélektükreiben pedig átható fájdalom jelei váltak felfedezhetővé. Hátából pedig szárnyak nőttek ki a pillangó színeiben, míg fejéből két nagy csáp. A Varázslepke ereje kiválasztotta az arra méltó személyt, azt, aki kilógott a tömegből, akit bántottak, de mégis segítőkész maradt.