Írásgyakorlataim

42. Határ-vidék

Ebből a novellából lehet, könyv lesz, ennek előzménnyel és utána lévő történettel is, ha minden igaz :)

Mikor a Határ-vidékre értem, meglepetten tapasztaltam, igazak a mendemondák: a kapu túloldalán másik világ vár rám. Ahogy felnéztem a legalább húsz méter magas boltívre, amit az ősi erők rúnái díszítettek, furcsa érzés telepedett rám. Féltem átlépni az igazak földjére, amit a boldogság otthonának is hívnak.

Felpillantottam a két terület határán álló kapura, a magas, világos, kőből épített falakra, amik még évezredek múltán sem omlottak le. Gondolataim egyre a kavargó, kék spirál felé indultak meg, ami, mintha magában hordozta volna a múlt varázsát, minden emlékét. Szinte láttam benne felbukkanni a szüleim arcát, az első szerelmem nevetését, s teljességgel áthatott a túlvilág vonzása.

Még egyszer végigmértem a mögöttem húzódó sivatagot, a kaktuszokat, a kopár sziklákat, Régel városának messzire látszó tornyait, amiket most a távolság kékes párafelhőbe vont. Kezembe utoljára markoltam egy adagot a puha homokból, amit felforrósított a nap melege.

Kövekkel tördelt, virágokkal átszőtt út vezetett a kapuig, ezeknek útja a tetején folytatódott, mohás sziklák, piros növények formájában. A túloldalon madarakat láttam szállni a kék égen, az odefent úszó bárányfelhőket pedig csillogásba vonta a sebesen repkedő unszulák hada. Ez tényleg egy új világ.

Nagy levegőt vettem. Majd újra. A szívem gép módjára robogott a mellkasomban, az előttem álló út idegességgel töltött el. Mennem kell, hogy jobb életem lehessen, győzködtem magam, de a lábam csak nem mozdult. Indulj, gyermekem, vár egy új világ, idéztem fel Grocius szavait. Megtettem az első lépést, aztán a következőt.

Feszülten engedtem el a korábbi életem darabkáit, minden másodperc újabb és újabb sebet szakított fel a lelkemben, amiktől azt hittem, már réges-régen megszabadultam. A barátaim halála, a menekülésem... a pillanat, mikor megdöntötték édesapám hatalmát, az, amikor rájöttem, a saját szerelmem árult el. Mind itt lebegtek, mint megoldásra váró kérdések, tanulságos emlékek.

A fájdalomtól inkább behunytam a szemem, majd vakon futni kezdtem előre. Az erőm vezetett, amivel szinte így is láttam, a talpam alatt a talaj immár nem süppedt be, kemény kövek alkotta út, puha növények kerültek a helyére, azok hívogató, édes illatot árasztottak. Mikor újra körülnéztem, immár a Határ-vidéken túl álltam, a távolban húzódó hegyeken kirajzolódtak a mágia által elrejtett hegyek, minden szürkébbé vált.

Két oldalamon immár fák húzódtak, kellemes idő fogadott, de valahol a távolban esőfelhők gyülekeztek, az orromat füst és rohadás szaga csapta meg. Meglepetésként ért, miként dugták el ezt a helyet, a valóság, mintha néha sötétebb lenne, sőt, szörnyűséges. Mégis elindultam az úton, aminek a megtételét még fél évvel ezelőtt a többiekkel együtt megfogadtuk. Mára csak én maradtam.

Az erdőből furcsa lények tekintettek rám, melyeknek sötét alakja, üresen figyelő szemei voltak, mindkét oldalt kettő-kettő. Koponyájukból szarv állt, éles fogaik csattogtak. Megfordultam, hogy egészen hazáig rohanjak, s elfogadjam az összes kínt, ami vár rám, mintsem darabokra tépjenek, azonban a kapu bezárult. Rohanni kezdtem.

Minden fordult utánam, követtek engem, viszont nem hagytam magam, mentem előre, amilyen gyorsan csak tudtam, remélve, hamarosan jobb terepre érek. Pár percnyi kitartó, lihegéssel teli futás után, valahogyan a szörnyűségek halványulni kezdtek, a fű fokozatosan kizöldült, és megláttam a tájat, ami korábban bevonzott a Határon túlra.

A virágokkal teli mezőt immár állatok töltötték meg, az erdő eltűnt, előttem a pusztaság maradt. Az égben még mindig madarak szálltak az unszulák társaságában, mintha a pokolból a mennybe értem volna. Különös forróság öntött el némi megnyugvás társaságában, hamar rájöttem, elrettentő próba volt.

A kikövezett ösvényen egy tábla állt, azzal a szöveggel, amit én is megtaláltam korábban az ősi írások egyikében: Terra Progfugorumba csak az léphet be, ki képes meglátni a rosszban lévő jót, s mágiája kitartást diktál. A menekülők földje szabad mindenki számára, aki átélte már a legrosszabbat, mégis vágyja az életet.

Igaz. Akármi történt velem, kerestem a lehetőségeket az életben maradásra, mostanra talán már mindössze az emlékeim hajtottak, mégsem rettentettek el a rossz tapasztalatok a lehetséges újtól. Reménykedtem, ahogyan mindig is. Örök remény ég bennem, ahogy minden fugiti-ban.

Immár nyugodtabban léptem az új birodalomba, ahol követtem az előttem lévő utat, készen arra, bármit is találok, alkalmazkodjak hozzá. Hiszen a valódi harcos képes a legzordabb körülményekhez is könnyűszerrel alkalmazkodni, főképp, miután nem maradt senkije és semmije.