Megígérte. Megígérte, hogy több időt fog velem tölteni, de nem teszi. Csupán lelketlen, üres szavakat kapok tőle, hogy mikor miért nem ér rá. Pedig én itt vagyok neki, mikor szüksége van rám, ő azonban mindent elém helyez. A szórakozása, a hobbija, a karrierje, mind után én kullogok ott a sor végén. Ezért inkább kezembe veszem az irányítást, és kijövök a templomba. Nem vagyok hívő, de most mégis imádkozni fogok. Azonban ez az ima nem a Gallához, vagy Yurilahoz fog szólni, hanem Morerhez, minden gonosz atyjához. Ahhoz, akit az emberek ördögnek hívnának, míg mi, angyalok, ezt a nevet aggattuk rá.
Angyal vagyok, azt mondják jó vagyok, de már túlságosan összetört ahhoz, hogy az maradjak. Már annyiszor hibáztatott engem, hasított darabokra, mikor én itt vagyok neki, most is. Ő mintha rám sem érne, mintha egy perce sem lenne. Pedig szerintem mindenkinek van ideje, hiába állítják azt, hogy nincs, van nekik. Csupán nem vagyok számukra elég fontos ahhoz, hogy nekem is félretegyenek egy keveset. Hiszen, ha nekem megéri valakivel időt tölteni, akkor akármennyi teendőm is legyen, szakítani foguk rájuk, hacsak egy keveset is.
De idáig jutottam. Itt térdepelek Galla templomának padlózatán. Fodros, sötétszürke ruhám elterül körülöttem. Hófehér hajam szemembe lóg, majd egészen a földig leér. A Robe fénye rávetül vállamra, felmelegítve engem a hideg templomban. Körülöttem szalagok fedik a padlót, és vöröslő csíkot húznak rajta. Apró szárnyaim tövére fekete szurok csepeg, vállaimon le-lecsurognak a cseppek. Érzem, hogy itt van, velem. Átérzi a dühömet, a keserűségemet, mindent, ami mostanában én vagyok.
Káoszt okoz körülöttem, mert sajnál, az üvegkupola betörik, szilánkjai szétszóródnak a földön. A szalagok kesze-kuszán repkednek körülöttem, szurokkal bevont hátamra tapadnak, befedik ruhám, és nem eresztik. Nekem ugranak, s újból és újból megtépáznak, szabdalnak. Immár vérem csepeg a hideg márványpadlóra, sikolyaim betöltik a levegőt. Fénykoszorúm elhalványul, szárnyaim megerősödnek, és sötétebbé válnak. Fejem hasogat, majd lassan hegyes szarvak törnek át rajta, ahogy vállamból is kinőnek tüskék formájában. Kínomban felsikítok, levegőt alig kapok.
Testem mintha szétszakadna belülről, a fájdalom széthasít, majd pár perc múlva teljesen elmúlik. Más lettem, megváltoztam. Felállok, s egy üvegszilánkban megszemlélem magamat. Szemem élettelen, vörös, bőröm szürkés, hajam fekete. Szarvaim csavartak, szárnyaim szurokfeketék. Idáig bársonyos bőrömből fekete tüskék állnak ki, melyek mintha jégsapkák lennének, lefolynak vállaimon szárnyaim színében.
Morer megkegyelmez nekem, sőt magához fogad, és átadja mindenét. Megértette aggodalmam, most pedig segíti utam. Megfogadtam, hogy hű szolgálója leszek, ezért elpusztítom azokat, akik nem érdemlik meg az életet. Szárnyaimat immár használni tudom, az égbe röpülök, a kupolán keresztül a magasba jutok. Lenézek a városra, amely tekintetem alatt gyúl fel, az angyalok sikongatnak, a szívem hevesen dobog. Most már leigázom őket, ha bele is pusztolok.
YOU ARE READING
Írásgyakorlataim
FantasyFőleg fantasy jellegű írásgyakorlatokhoz készített írások, amivel írópalántából terebélyes lombú fa lesz belőlem leírásokon, karaktereken, ezernyi történeten keresztül. Így, akit érdekel, mivel öntözöm a tudás hajtásait, itt fellelheti egy részüket.
