Írásgyakorlataim

10. Kitaszítottak

Márpedig angyalok és démonok nem léteznek! -szokás mondani. Azonban ez egy tévedés. Az ember hajlamos kétségbe vonni azon élőlények és jelenségek létezését amelyeket ők maguk nem tapasztaltak személyesen. Azonban hogy is láthatták volna azt, amely bevegyült közéjük? Hiszen ezek az élőlények ezt csinálták, eltűntek a tömegben. Hogy voltak-e szárnyaik? Bizony, hogy voltak! De ilyenkor szokott jönni a következő kérdés, miszerint akkor hogyan képesek elvegyülni, és mégis miért nem látunk szárnyas embereket. Egyszerű, úgy, hogy a szárnyaik alapjáraton csupán dudorok, melyekből hamar kinőnek a használható végtagok.

Ezek a lények ráadásul ellenségei voltak egymásnak, annak ellenére, hogy hasonlóak voltak. Azonban elveikben eltértek, míg az angyalok (igen, ők) támogatták a háborúzást, és előszeretettel támadtak emberre is, mindaddig a démonok béketűrő lények voltak. Természetesen mindenhol létezett kivétel, és ez alól az angyalok és démonok sem lógtak ki. 

Ariuk és Usiel is effélék voltak. Korábban sokszor egymásba botlottak, és harcolniuk kellett, de végül megállapodtak a békében. Legalábbis ők megtették... Azonban családjuk nem követte őket, így kitaszítottá váltak, közösen. Kitagadva élni pedig az egyik legdurvább ítéletnek számított mindkét faj körében. Nem láthatták a családjukat, a fajtársaikat, és szabadon megtámadhatták őket, védtelenné váltak. A két ifjú azonban kitartott egymás mellett.

Sokszor kellett küzdeniük az életükért, mikor egy-egy portyázó csapat megtámadta őket. Mivel szabadok voltak, nekik nem kellett titkolniuk szárnyaik jelenlétét, hanem meg akarták mutatni a világnak mik is ők, és a kapcsolatukat, amely szerelemmé avanzsált a közösen eltöltött évek alatt. Jelképeivé váltak annak, hogy angyal és démon szeretheti egymást, s képes békében élni. Ariuk és Usiel kapcsolatában felcserélődtek a nekik kiosztott sztereotipikus szerepek. Ariuk volt angyal létére a békésebb, míg Usiel a harcos.

Ő védelmezte szerelmét, de ez a közös háborújuk volt, amelynek során azonban most az egyszer tanácstalanok voltak. A csatatér közepén álltak, a levegőben még izzó parázs repkedett, míg a földön már a hamu lepte be a holttesteket. Ariuk félmeztelenül állt, jégkék szemei nyugodtak voltak, mint mindig. Szalmaszőke haja felborzolódott a szélben, arcán két apró vágás húzódott. Szárnyait széttárta, azok véresek voltak, de nem a sajátja szennyezte be fehér tollait, hanem Usiel-é. Szerelme vállának dőlt, és lehunyta szemeit, amíg erőt nem gyűjtött. Szárnyait gyengén tartotta a levegőben, elfáradt a csatában. Ariuk keze tüskés barna haját simogatta. Meghitt pillanat volt.

Véget értek a harcok, számukra örökre. Az északiak elkapták őket, hogy börtönbe vessék a két szökevényt, vagy ahogy ők nevezték őket: korcsokat. Nem ítélik halálra őket, békét kötöttek velük. Azonban csak a többiek nem tudtak arról, hogy mennyit fizettek azért, hogy úgy tűnjön, mintha elkapnák őket. Azonban nem tudták, hogy az északiak ténylegesen tartják-e a szavukat, de úgy lett. Szabadok voltak, de közben rabbá váltak, egy vár rabjává, egy előítéletes világévá, de ők nem adták fel. Harcoltak örökké, a szerelmükért.