Elvitte Bennie-t. Az apám elvitte őt! Muszáj lesz megkeresnem. Mi van, ha árt neki, és baja esik? Vagy, ha olyanokat mond nekem, amitől nekem esik bajom? Hiszen elégszer megütött már. Pont eleget szenvedtem miatta. Nem kérek többet belőle.
Nagyot sóhajtottam. Fel-alá járkáltam a házban, hátha döntésre jutok. Az édesapám elrabolta a szerelmemet, és nem ereszti. Nézzek szembe vele vagy ne?
Nem, meg kell tennem! Idáig túlságosan rossz férj voltam szegény fiúnak, pedig ő mindig csak adott és adott, én meg hátráltam. Szeretem őt. Nagyon, de nagyon szeretem őt, mindennél jobban. Lassan bólintottam, miután rájöttem, mit jelent ez. Találkoznom kell vele. Újra.
Megpróbáltam enni néhány falatot, miközben végig terveztem a párom kimenekítését, azonban nehezen tudtam legyömöszölni az ételt a torkomon. A szívem úgy dübörgött, mintha éppen egy háború zöreje dúlna benne. Újabb nagy levegőket vettem, de hiába. A kezem remegett, amiben a villa újra és újra hozzákoccant a tányérhoz.
Fel kell állnom, aztán elindulnom. Gyerünk, Abien, állj fel! Az apád már vénember, nem lehet annyira erős! Nem erős már, igaz? Ugye már nem olyan, mint tizenkilenc éve volt? Ugye nem?
Meg kell mentenem Bennie-t! Ő nem tehet semmiről, nem hibás! Gyerünk, te óriás szerencsétlenség, moccanj már meg, majd mentsd meg, akit szeretsz, biztattam tovább magam.
Lassacskán talpra álltam. Minden porcikám reszketett az újra meg újra elöntő emlékáradattól. Szidtam az isteneket, amiért ilyen jó memóriával áldottak meg. Néha inkább átok, mintsem áldás. Eljutottam a hálószobáig. Magamra ráncigáltam a szükséges, elegánsabb ruhadarabokat, míg az oldalamra kardhüvelyt aggattam. Abban elrejtettem az éles pengét.
Ma bál lesz. Ezért is fontos a megjelenésem, különben talán be sem engednek oda. Hiába, apám nem szereti, ha rombolják a hírnevét, akkor sem, mikor a saját gyermeke lesz az a személy.
Persze az öcsémben, Wilenben sosem csalódott. Sőt, mindenre büszke, amit ő tesz.
Újabb légzésgyakorlatok elvégzése után, elindultam a földúton, hogy a főútra kanyarodjak. Még utoljára megsimogattam Azurys fejét. Dorombolva simult a kézfejemhez, mintha azt mondaná: jöjj haza hamar.
Nehéz szívvel hagytam el az otthonom. Nem számított már semmi. Hiszen elhatároztam magam, komoly döntést hoztam. Akkor is, ha ez azt jelenti, tizenhat évnyi emlékkel kell szembenéznem, aminek a többsége verésből, üvöltésből és veszekedésből áll.
Egyik lábam a másik után tettem, miközben végig igyekeztem pozitívan gondolni. Sikerülni fog! Sikerülni fog!
Sietős léptekkel szeltem az utcákat, lényegében már futottam. Tudtam, meg vagyok hívva a bálra, ahogy minden eddigire, hiszen a festményeim édesapám falát pont úgy borítják, mint aki büszke rám.
Pedig nem az, sosem volt. Ehelyett inkább letagadná a létezésem az első adódó alkalommal.
Minél közelebb mentem a mulatság helyszínéhez, annál feszültebb lettem. Immár kapkodtam a levegőt, a szívverésem a fülemben hallottam, és minden ízben remegtem.
Hamarosan megálltam a díszes, kétszárnyú ajtó előtt, hogy az ott őrt állók megvizsgálhassanak. A torkom gombóc szorongatta, de felszegtem az állam. Úgy tettem, akárcsak bármilyen nemes. Pedig nem vagyok az. Sosem leszek olyan gőgös, mint ők.
– Abien Cowan Quain Tance – mondtam ki a teljes nevem, ami már nem fájt annyira, mióta Bennie-vel vagyok együtt. Ma reggel talán utoljára hívott Abiennek... – Édesapámhoz, Ecrao Coen Dalion Tance-hez jöttem. Itt van?
YOU ARE READING
Írásgyakorlataim
FantasyFőleg fantasy jellegű írásgyakorlatokhoz készített írások, amivel írópalántából terebélyes lombú fa lesz belőlem leírásokon, karaktereken, ezernyi történeten keresztül. Így, akit érdekel, mivel öntözöm a tudás hajtásait, itt fellelheti egy részüket.
