Írásgyakorlataim

24. Őseink oltára

Mikor tegnap elindultam, még azt hittem, hogy Bargol-ba jutok, azonban most már tudom, hogy eltévedtem. Egy sötét erdőben vagyok, a fák sűrűn vannak nőve, ezért teljesen össze vagyok zavarodva. Az egyik irányban azonban zöldes derengés fogad, majd meglátok egy utat. Az macskakövekből volt kirakva, és egyenesen ment. Mikor odaállok rá, magam előtt egy másik ösvényt is látok, amely erre merőlegesen fut. Elindulok rajta, remegek a félelemtől. Az erdő minden fáját megcsodálnám, ha nem tévedtem volna el. Milyen szívesen ellátogatnék...

Nem! Otthon akarok lenni, nem ebben a rohadt erdőben. Francba az optimizmussal! Elvesztem, azt sem tudom, hogy kijutok-e valaha, pont leszarom, hogy most pozitív maradjak, vagy sem. Sétálgatok inkább valamerre aztán hátha kijutok. Ha más nem nekiugrok az egyik fának, és addig püfölöm, amíg ki nem dől. Csak ne legyen rajta egy óriási dongó, mert akkor azt is meg kell ölnöm. Akkor pedig hogy mentem meg a természetet? 

Nem én tehetek róla, hogy zúgnak, és folyton a hajamba szállnak. Idegesen baktatok tovább, azonban meglátok egy madáritatót. Mi van ebben az izében? Ohh, vér. Eléggé érdekes színe van, azt meg kell hagyni. Olyan narancsos. Más nem lehet, ide érzem a szagát. Ezt eddig miért is nem vettem észre? Egy koponya hegy van előttem. Ijesztő. Na mindegy, már rohadtul érdekel, hogy mit takar ez a hely. Itt van egy mohákkal benőtt fal is, csodálatos. Freskók vannak rajta, valami istenségeket ábrázolhat. Igen, tényleg, az ott Kore a fény istene, az pedig Obel a sötétség istene. 

Hm... mit is jelenthet ez számomra? Az írásból arra tudok következtetni, hogy valami oltár lehet. Az őseink oltára, mit érthet ez alatt? Talán, ha... óó. Ha a másik kristályszemű koponyát is a vérbe helyezem, akkor... kinyílik egy átjáró. Klassz.