Írásgyakorlataim

14. A veszteség fájdalma

Sokféle helyen jártam, és sok mindent átéltem már, azonban ez újra elszomorított. Azt hittem, hogy végre elfelejthetem minden velejáró fájdalommal együtt, de nem tudom. Mégis, hogy gondoltam, miszerint a halott szerelmemet annyira könnyű lesz elfelejteni? Minden szempárban, minden arcon őt fedezem fel. Mintha csak egy darabkája még mindig visszamosolyogna rám a messzeségből. A szemem előtt látom elalvás előtt a közösen eltöltött éjszakákat, a huncut mosolyát, a mód amivel hozzámért, és az, amivel megcsókolt, mindet látom. Most azonban a legfájóbb pontomon talált el az élet. 

Esett az eső, vörös rózsák alkotta csokrot tartottam kezemben, hogy kedvesem sírkövére helyezzem. A zord időjárás nem állíthatott meg ebben. Kitartóan lépdeltem, közben fejemben ismét lejátszódtak a közösen eltöltött napok. Lelkemen különös érzés lett úrra, mikor megpillantottam sírja felett egy lámpásként világító lepkét. Hamar a levegőt pedig egy egész kolónia lepte el, a sorleni világítók pedig immár mindenhol ott voltak. Vándorlásuk időszaka volt ez, azonban idáig egyszer sem volt személyesen alkalmam megpillantanom. Szemem elé tolakodott egy kép, ahol szerelmem éppen izgatottan mesél arról, hogy ez mily fenséges jelenség, és velem is meg akarta ezt tapasztalni.

Arcomról immár könnyek áradata csorgott le, ruhám pedig elázott az égből érkező cseppek zuhatagában. Lassan előrenyújtottam a kezem, mikor az egyik sorleni világító rátelepedett a kézfejemre, és fényével beragyogta sima bőrömet. Bárcsak Ő is itt lenne velem. Mikor azonban az apró lény elszállt, ott állt előttem Ő. Ragyogott akárcsak a sorleniek, tekintete pedig sírját fürkészte.

-Odote? -szóltam halkan, ő azonban a zuhogó esőben is érzékelte gyengécske hangomat.

Fürkésző pillantását rám szegezte, borostyánjai meg-megcsillantak a világítók fényében. Suhanva indult meg felém, a vízcseppek pedig egyszerűen átzuhantak rajta. Szívem összeszorult, ahogy elém ért. Arcán az az oly ismerős mosoly tetszelgett, leheletét szinte éreztem magamon, de ez csupán az emlékeimben létezett. Lábaim remegve adták meg magukat a gravitáció vonzásának, térdeim hangosan loccsantak a növekvő sártengerben. A fények kihunytak, előttem pedig immár nem volt semmi, csak a sírja a félhomályban. Még mindig kezemben szorongatott rózsacsokrom elhelyeztem végső nyughelyére, majd gyengéden végigsimítottam neve betűin. 

-Szeretlek -suttogtam, majd fél térdre emelkedtem, majd felálltam, azonban majdnem vissza is zuhantam korábbi helyemre. 

Elindultam ki a temetőből, de gondolataimban már azt tervezgettem, hogy milyen lesz a viszontlátás, mikor újra kijövök ide, és megjelenik Ő, mellette pedig a sorleni világítók hada. Ők mindig beragyogták a legszomorúbb napjaim, de visszatérni mégis fájdalmas volt. A félelem mindig ellepett, hiszen mi lesz, ha nem láthatom újra őket? Vagy ha összetalálkozom a gyászoló barátnőjével? Nem szabadna kijárnom ide, de annyira szerettem. Bárcsak egyszer hozzászólhattam volna, amíg még élt...