Írásgyakorlataim

22. Száz évnyi háború

Világunk mindig is úgy működött, hogy háborús és békés időszakok váltották fel egymást az idők során. Ezeket pedig követte a pusztulás és az újjáépülés, így általunk alkotott építményeinket lassacskán a poros földig romboltuk. A Rostef erdő közepén nagy hegy húzódott, róla pedig fátyolosan hullott alá egy vízesés áradata, hogy maga egy apró tóban gyűljön össze. Onnan elszórt kövek utat jelentettek egy apró település főterére. Az nem is tér volt, hanem inkább egy rikítóan fehér pavilon, melynek csúcsosodó tetejét arannyal vonták be.

Ismétlődő mintákkal díszítették, oszlopait a régi idők hagyományaihoz megfelelően faragták ki. A pavilonból szerteszét utak és lépcsők indultak, hogy egy közösségi térnek használt épület mellett vezessenek el, és ismét az erdő sűrűjébe vegyék az irányt, ahol a falu volt található. A Nap mindig beszökött a fák lombjai között, hogy a kövekre, és a növényekre vetüljön. Milyen szép hely volt Rostef, magam is jártam ott egyszer. Azonban mikor beköszöntött a háború, akkor idáig is elértek a hatásai. A közelben tartózkodtam, mikor füst csapott fel az égbe, és emberi sikolyok töltötték be a levegőt.

Kardomat kirántva hüvelyéből futottam, hogy segítsek, azonban alig tudtunk valamit megmenteni. A település lakói kikényszerültek innen, és máshova telepedtek le. Azóta mindenki megbékélt a helyzettel, hogy el kellett hagynia az otthonát, olyannyira, hogy képtelenek voltak elszakadni az új településektől. Azt mondták, hogy ez valami jobbnak a kezdete volt...

Én végül úgy döntöttem, hogy száz év hosszú háborúzás után megtekintem a híres rostefi pavilont. Az erdő széléről még mindig minden segítség nélkül haladok előre. A köves út maradványai vezetnek biztosítva odaérésem. Nem tudom, hogy milyen állapotok uralkodhatnak itt, hiszen nem voltam már egy évszázada a környéken, azonban most, hogy megpillantom, tátva marad a szám. A rostefi pavilon ott áll, sértetlenül. Az utak, még mindig  állapotban vannak, és a közösségi központot is így találom. 

Pont olyan mesebéli kis hely, ahogyan emlékszem rá. Messzire még mindig ott csobog a vízesés, amely a terület ékessége. Eszerint a tűz leginkább a falvakban okozott kárt, azonban itt nem. A növények virágozva jelzik, hogy lassacskán beköszönt a nyár. A levegőben pillangók lustán csapkodják a szárnyaikat, miközben a fény visszaverődik róluk, mintha csak apró tükrök lennének. Helyet foglalok a pavilon melletti mohás sziklák egyikén, és táskámba nyúlok. Abból előhúzom kedvenc vázlatfüzetem, kezembe ceruzát ragadok, és nekiállok megörökíteni a látványt.

Mikor ezt csinálom, inspirált vagyok. Ezek számomra emlékek, melyek akár a halálom után is megmaradnak, és saját fejlődésem is megfigyelhetem rajtuk keresztül. De, amivel itt szembesülök, az erős nosztalgiával tölt el. Szeretem a természetet, a legapróbb hangyától, a mamutfenyőkig, minden egyes darabját. Mikor kint vagyok, mindig energiával telek meg, a levegő, a virágok illata, és a természet hangjai, mind oly gyönyört okoznak az érzékszerveimnek. Ha pedig időm van rajzolni, akkor vagyok a legboldogabb. Mások nem láthatják most ezt a tökéletes szeletet a világukból, örülök, hogy egy hirtelen ötlet egészen idáig vezethet.

Kezem automatikusan mozog a papíron, és azon pillangók tűnnek fel, a zöld növényzet, a virágok, az egész. És amíg időm engedi, addig itt is tervezem maradni, hogy a pavilont, a vízesést, és az egészet egyben is megörökíthessem ezt a csodát. Bárcsak láthatnák most... bárcsak itt lenne most...