Írásgyakorlataim

44. Hercegnő és hadvezér

Halk léptekkel érkeztem meg a vízalatti barlangba, aminek tetején nagy lyuk tátongott, s beszökött rajta a nap fénye, jelezve, nem voltunk túlságosan mélyen. Sőt, ha lelógattak volna egy indát, egyenesen átúszhatnék a mágiával fenntartott vízrétegen, hogy aztán a tengerben találjam magam.

Végignéztem a zöldellő, virágos és kúszónövényekkel benőtt barlangon, ami kellemes illatot árasztott magából. Közepén a hercegnő állt nekem hátat fordítva, körülötte rózsaszirmok kavarogtak a levegőben.

Szürkéskék ruhája összeszűkült vékony derekánál, kiemelve kecses alakját. Fején az aranyból készült tiarát hordta, az indákhoz hasonlatos fejdísz, mintha átfonná hamuszürke haját, olyan hatást keltett.

A nap fénykörében mindössze egy magányos alaknak tűnt, mintsem egy elszökött lánynak, akit már évek óta szolgálok. Közelebb lépdeltem hozzá, a mágiám érintkezett az övével.

– Jó, hogy újra itt vagy, Salogel – érkezett lágy hangja, ami mindig olyan nyugodtan csengett. Felém sem pillantott, inkább az előtte szállingózó szirmokat figyelte, amiket varázslatával röptetett.

– Örülök, mert itt lehetek, felség.

– És drága, hű katonám, mi történt az abrina-i fronton?

– A seregünk háromnegyede, esélyünk sem volt a vérmágusok ellen, felség – válaszoltam rekedt hangon, felidézve magamban a sok áldozatot.

A rengeteg vért, amit felhasználtak ellenünk, a sikolyokat, az arcokat, a sebeket. A sajgó oldalamat. A pillanatot, mikor láttam, a csata eldőlt. Amikor elkaptak, és kötélre lógattak fejjel lefelé, hogy kivéreztessenek. A megszökésemet. Azt a vörös hajú mágus lányt, aki a fajtársaival ellentétben kiszabadított. Akinek az árulására rájöttek, és akinek a testén kardot szúrtak keresztül. A borzalmakat, az érzelmeket, életem eddigi momentumait, amik leforogtak előttem.

Azt a percet, amiben eldöntöttem, békére vágyom: szeretetre, szerelemre, családra, boldogságra, gyermeki kacajra, öröménekre, ünneplésre. Nem akarok többé hadvezér lenni.

– Te is megsérültél?

– Igen.

– Hol?

– Az oldalamon.

– Mutasd! – fordult meg végre, mire mindig hűvös, jégkék szemében némi érzelmet véltem felfedezni.

A parancsára levetettem a még rajtam feszülő mellvértet, majd felhúztam a felsőm. Alóla véres, elfertőződött, gennyes seb látszott ki, amelyet azóta sem kezeltettem. Meg akarok halni. Tudom, meg szeretne menteni, mégsem fogom engedni.

– Miért nem kerested fel a gyógyítót?

– Mert nem vágytam rá, hogy meggyógyítsák, felség.

– Akkor menj, hadd próbáljon meg segíteni!

– Nem. Én már halálra vagyok ítélve.

– De, ha képesek volnának megmenteni, hát miért nem ment?! – csattant fel türelmét vesztve, szeme nedvesen csillogott, s hamarosan útjukra indultak az első könnycseppek. – Miért?

– Mert már képtelen vagyok továbbnézni a szörnyűségeket. Megtörtem, felség.

– Megtörtél?

– Igen, megtörtem.

– Te vagy a legjobb hadvezérem, Logel, nem gyengülhetsz el! – kiabált velem. Biztos voltam benne, csak félt, mégis elrettentőnek bizonyult a hangjában lévő indulat. – Csak rád számíthatok... számíthattam. Hát, miért tetted ezt? A szerelmem nem elég?

– Sajnálom, felség.

– Micsodát?

– Mindent.

– Nem szeretsz, igaz? Csak a játékszered vagyok.

– A katonái végeztek az egyetlen nővel, akit szerettem, mégis szolgáltam tovább. Tudja, felség, sokat gondoltam arra, hogy megölöm, hisz annyiszor megtehettem volna – magyaráztam neki, miközben Emilla szép arcára és mosolyára gondoltam. A cselédre, akit valójában választottam. – De minden alkalommal úgy határoztam, én leszek a hadvezére, s győzelemre viszem ezt a háborút. Azonban elegem van. Tegyen velem azt, amit akar, viszont azt jegyezze meg, nem magáért adtam az életem!

Utolsó szavaim visszhangoztak a barlangban, majd egyszerűen megfordultam, és elhagytam a helyet, miközben tudtam, a hercegnő sírva néz utánam. Túl sokat adott magából, míg én másnak ígértem a szívem. Ma este már vele leszek, tudom, érzem, hisz ilyen ez a szerelem.