Írásgyakorlataim

37. Tábla

Újabb nagy gyűjtögetésből tértem haza, és kezemben az új, menő korongokat és kőtáblákat tartottam. Azok mondhatni tök átlagosak lennének, ha nem faragtak volna beléjük fura mintákat. Mikor az ideiglenes otthonomként szolgáló kis repedésbe mentem, ami egy giga nagy hegy aljában kapott helyet, a vésetek világítani kezdtek.

Nagyon szép sárga színben, ami emlékeztetett a démonok hasonló színű szemére. Kirázott a hideg. Fúj! Megint a démonokra gondoltam, azokra a megátalkodott, nyomorúságos dögökre. Reméltem, hogy nem az ő holmijuk loptam el, mert akkor tutira kinyiffantanak. 

Sőt, ez még gyenge kifejezés, felrepítenek valahová, aztán lelógatnak, majd lerúgnak. Köcsög egy lények ezek, nekem pedig grenikenként jobb kerülnöm őket. Mindig az kellett nekik, ami nekem is, így eléggé szélmalomharc volt ez az egész. De én döntöttem úgy, hogy hajlandó leszek velük csetepatézni, így maradt a jó öreg menekülés.

Ezeket a kőtáblák pedig egészen biztosan bejönnének nekik. Így elbújtam, magam elé húztam a nagy követ, ami az apró tér bejáratát takarta. Rohadt sötét lett volna, de fajtám baromi jól látott a legnagyobb éjszakában is, így nem adódott ebből semmi baj... azon kívül, hogy elvágódtam a talajon.

Mázlimra a hideg sziklák megfogták az arcom, én meg azt hittem, ott törtem ripityára az orrom. Meglepetésemre még csak nem is vérzett, hanem fájt egy kicsit és annyi. Azonban nem foglalkozhattam ilyen badarságokkal, fogtam a falon kúszó valamiket, majd egy apró tűzvarázslattal meggyújtottam egy kis darab fát, amit a zsebemből kaptam elő.

Ezután fogtam, és a hájas valami arcába toltam. Szerencsére faszán égett a zsír, és meggyújtotta a valamit, de az a padlóra hullott. Felsikkantottam ijedtemben, mikor azt hittem, megint végigkúszik a lábamon... igen, megint.

Nem ez volt az első alkalom, hogy idióta módon hagytam egyet elmászkálni. Mert tény és való, hogy ezek a zsíros, elhízott kukacok szerettek égni. Lazán kúsztak tovább, mintha épp nekik készülne a vacsi. Lehet ők is érezték ezt a jó sült hús illatot.

Megkívántam őket rendesen, de emlékeztetnem kellett magam, rohadt keserű ízük van. Mert megkóstoltam egyet a nagy éhinségben, akkor rögtön kiköptem, aztán reméltem, nem pusztulok bele a hülyeségembe. Valahogy átvészeltem azt a napot, semmi bajom nem lett, így lehet ehetők, csak nem az én ízlésemnek valók.

Közben meggyújtottam még párat, hogy jobb rálátásom nyíljon ezekre a valamikre. Használhattam volna a saját varázslatom, de így is alig eszem, nem lenne jó, ha ezek a rondaságok megzabálnának engem. Vagyis nekik az, csak én nem díjazom, ha megcsócsálnak.

Viszont hamar elfelejtettem ezeket a fura gondolatokat, mert az égő férgekből a tűz egy irányba kezdett áramolni. Mindből a táblák felé mentek, amik elszívták az erejüket. Lényegében beszippantotta a tüzet, és felforrósodott minden. Füstölt az egész, ezért nagy nehézségek árán, de addig sikoltoztam, míg rá nem jöttem, ezzel nem megyek semmire.

Inkább pár állati nagyot rúgtam az utam elálló sziklába, majd ráüvöltöttem, hogy kotródjon a jó édesanyjába, mert nekem mennek kell. Végül "elugrott" az utamból, én pedig kifutottam a finom illatú helyről. Hagytam a rohadt táblákat és korongokat, csak futottam a lehető legmesszebb, nehogy megint bepisiljek félelmemben.