Írásgyakorlataim

47. A gróf halála

Ez a novella egy rendkívül különleges módon készült, a The Most Dangerous Writing App segítségével, ami egy olyan oldal, ahol, ha öt másodpercre megállunk, és nem értük még el a szó meg az időkeret végét, akkor az törli azt, amit leírtunk. Én három perc alatt ezt a 227 szót gépeltem le, amit megjegyzem, máskor olyan nyolc alatt érnék el :)

Ahogy belépett, érezte a feszültséget. De nem csak ő, én is. Láttam az arcán a kétségbeesést, miközben én már édesapám kezét fogtam. Hörgött, könnyezett a szeme, már kinyúlt érte a halál. Félve szorongattam, miközben a húgom néztem. Az ő arca is nedvességtől csillogott, minden percben egyre jobban reszketni kezdett. Eközben édesapám, a gróf teste lassacskán hűlni kezdett. Tudtam, elérte a vég. A légzése hirtelen lelassult, minden hang elhalt, többé nem szólt.

Hallgatott. A szája résnyire nyílt, de nem rebbent meg többé. Nem fintorgott, ahogy annyiszor, hanem üresen tátogott, míg mindig élettel teli, barna szeme üveges lett. Eltűnt belőle az a csillogás, ami korábban benne volt: dühhel teli, erőszakos, viszont létező. Porhüvelye lett önmagának. A szívem erőseket dobbant a mellkasomban, szinte fájt minden mozdulata.

Hiába utált a legjobban a családban, mégis szerettem. Hiszen a lánya vagyok. Aki mindig, örökké vágyik a törődésére, de már soha többé nem kapja meg. Hát nem tragikus?

Édesapám azt mondaná erre, nem, nem az, hiszen megérdemeltem a sorsom, emellett természetes, hogy vágyom a szeretetére. Csak sosem jutottam hozzá. Torzszülöttek nem kaphatnak ölelést, különben az erejük veszélyessé válik.

Legalábbis neki mindig is ez volt a mottója, ami egy hatalmas baromság, ha őszinte akarok lenni. Mégis ő szentül hitt ebben, míg én igyekeztem elfogadni ezeket a gondolatokat. Nem sikerült, tizenhét év alatt sem. Mitől vagyok én rosszabb, mint a húgom, Jesmina vagy az öcsém Lorben?