Bella Black élete (Remus Lupin Fanfiction) (Íródik)

A levél (53. fejezet)

Bella szemszöge:

Ma egy különleges nap van. Nem mondom hogy jó, mert egyáltalán nem. Ezen a napon... Olyan dolog történt pár évvel ezelőtt... 2920 nap. 8 év. Egy ember teljesen megváltozik ennyi idő alatt. Még akkor is, ha teljesen átlagos, és nyugodt élete van. És akkor itt vagyok én. Úgy érzem, semmi sem változott azáltal, hogy betöltöttük a 14-et. Regulus-nak is 6 nap múlva lesz a születésnapja. Már megvettem az ajándékát. De ma nem erre szeretnék koncentrálni.

-Sirius!- ültem oda melléjük reggelinél.
-Szia. Te nem a lányokkal kéne reggelizz? -kérdezte Pettigrew elég elutasítóan.
-Na de Féregfark! Egy ilyen szép hölgyet nem utasítunk csak úgy el!- rótta meg nevetve Jamie. Erre Remus is felpillantott a könyvéből. Intett nekem. Visszaintegettem.
-Csak azért jöttem, hogy elvigyem Sirius-t. Nem akarom zavarni a köreidet Pettigrew.-néztem rá szúrósan.
-Mire kell neked Tapmancs?- érdeklődött Holdsáp szelíden. Mást már leszídtam volna egy ilyen kérdésért, hogy mégis mi köze van hozzá.
-Öhm... Igazából az Anyánknak most lesz nem sokára a születésnapja. És elvárja, hogy legalább egy levelet írjunk neki. Ami... Elég érdekes procedúra szokott lenni, ami a fogalmazást illeti, nehogy bármi kivetnivalót találjon benne. Általában egész napig eltart, ezért nyugalomba elvonolunk, ahol nem talál ránk senki, és megírjuk. -magyaráztam, a (most) kitalált indokot, ami még valamilyen szinten igaz is.
-Értjük. -vigyorgott James.
-Szóval Sirius egyél, aztán meg menjünk.-adtam ki a parancsot neki.
-Rendben Kapitány!-szalutált, majd még gyorsabban kezdte tömni magát.

Fél órával később már menetkészek voltunk. Kabátunkat össze zsugorítottuk, látszat kedvéért pennát és pergament ragadtunk.
-És hova mentek írni? -próbálkozott Peter.
-Semmi közöd hozzá! -rivallt rá Sir. Már ő is szomorú, amitől csak ideges lett.
-Jó, bocs...-motyogta.
-Nem, én sajnálom Pete. Nem tettél semmi rosszat, csak rajtad vezetem le azt a feszkót, ami a (B)anya okoz. -sóhajtott.
-Nincs probléma! -vigyorodott el a patkány képű, hogy most tőle kérnek bocsánatot.
-Holdsáp! -fordultam a fiú felé. Általában azért hívtam így, mert mindenkit becézni szoktam, de a Remy-re nem áll rá a szám. Olyan... Mintha még a barátságnál is több lenne köztünk. Rem-nek meg nem akartam hívni, mert az olyan gáz, ha egy vérfarkast Rémnek nevezel. Az a minimális önbecsülés is elszállba belőle, amit 3 év alatt beleneveltünk. -Hogyha valaki kérdezné, meg tudnátok mondani, hogy kicsit fájt a fejem, Sir pedig velem maradt?-szép kis barát vagyok. Még az álindoknak is okot adok. Gratula nekem, a hazudozónak.
-Persze! Elintézzük! -bólintott. Én hirtelen felindulásból megöleltem, pedig nem vagyok híve a felesleges érintéseknek.
-Köszönjük. -susogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja, majd zavartan (ami természetesen nem látszott rajtam) kibontakoztam az ölelésből. Szó nélkül megfogtam Sirius karját, majd húzni kezdtem magam után, ő pedig engedelmesen jött. Még hallottam, hogy Jamie, (aki eddig a fürdőbe volt), kérdezgeti, hogy mi a fene történt. (Persze nem ezzel a szóval).

Tíz perccel később leértunk a bejárati csarnokba, ahonnan a birtokra mentünk. Megálltam a fal mellett.
-Wendy! -szólítottam a lelki támaszom, aki egy személyben volt a legfőbb bizalmasom, és a házimanóm.
-Itt vagyok Úrnőm. Mehetünk. -Én csak szúrósan meredtem rá, a megszólítás miatt, amit észre is vette, de csak megfogta a kezünket, és Londonba hoppanált velünk. Elindultunk, gyalog. Nem akartunk mágiával odajutni. Nem éreztük helyénvalónak.
-Furcsa. -kezdte Sir. -5 éven keresztül minden január 14.-ét itt töltöttünk, aztán bekerültünk a Roxfort-ba. Elsőben elvarázsolt a hely. Másodikban már a hülyeségünk miatt nem jöttünk. Most pedig leráztunk mindenkit, hogy itt legyünk. -szomorúan mosolygott, miközben a kezemért nyúlt. Ez nem a nőcsábász vigyora volt, de nem is a csínyes. Ezt csak a legközelebbi embereknek mutatta meg.
-Tudod Siri... Hiányzik. Nagyon. -szorítottam meg a kezét.
-Nekem is, Iza. Nekem is.-suttogta. Eközben szépen lassan elértük a helyet, ahová tartottunk. És tudtam, nem csak véletlenül hívtuk egymást a régi beceneveinken. Emlékezni szerettünk volna. A temetőben megálltunk egy sír előtt.

Emmanuel Thompson
1955. április 4. - 1966. január 14.
Rossz emberekkel barátkozott.

Hirdette a márványba gravírozott írás. Sikítani akartam, mikor elolvastam a feliratot, amit még 7 évesen találtunk ki. Körülnéztem, hogy senki sincs-e a közelben, majd a kezemmel elővarázsoltam egy csokor körömvirágot. Az volt a kedvenc virága, már amennyire egy fiúnak van olyan.
Egy ideig még ott maradtunk, ami ugyanúgy lehetett néhány perc, mint órák. Azokra a pillanatokra teljesen elvesztettem az időérzékem. Majd szép lassan, minden össze beszélés nélkül indultunk el a játszótér felé, ahol sok évvel ezelőtt megtörtént a baj.

8 órakor értünk vissza a szobánkba, ahol a többiek nagyban beszélgettek, és nevetgéltek.
-Na, sikerült megírni? -érdeklődött Ágas.
-Nem. A megszólításon kívül semmire sem jutottunk. -fújtatott bosszúsan a bátyám. Azért látszik, hogy ő is Black, szemrebbenés nélkül eljátssza a szerepet, amit most talált ki.
-Akkor elment egy nap vele, feleslegesen. -állapította meg Peter. Bólintottam a kijelentésére.

Néhány órával később, mikor már a lefekvéshez készülődtem, és azt hittem már mind alszanak, Remus gondolatban engem kezdett szólongatni.
-Bella! Bella!
-Mivan?
-Tudom hogy nem levelet írtatok. Lehet hogy a többiek nem, de én figyeltelek benneteket, és nem voltatok rajta a Térképen. De ha nem akarjátok elmondani, akkor nem kell. És nem fogok utánatok nyomozni. Csak ennyit akartam tisztázni. Jó éjszakát!

Én csak lesokkolódva bámultam a plafont. A fenébe! A Térképről elfelejtkeztem. Feljegyeztem az agyamba, hogy holnap el kéne kezdeni kifejleszteni egy bűbájt ellene.