𝙄 𝙝𝙖𝙫𝙚 𝙛𝙖𝙡𝙡𝙚𝙣 𝙞𝙣 𝙮𝙤𝙪 /Charles Leclerc ff./

30

Reggel, amikor kikeltem az ágyból, rájöttem mit is akarok. Semmi más nem olyan fontos számomra, mint Charles Leclerc. Én Őt akarom. Ezért kinyomtattam pár papírt, amit ki is töltöttem, majd főnököm irodájába tettem le az asztalra. Ő még természetesen nem volt bent. Összeszedtem az ügynökségen lévő cuccaimat, papírjaimat a titkárnőtől, majd elindultam anyáékhoz. Felvázoltam az elképzeléseimet, ami láttam, hogy nem tetszett annyira nekik, de elfogadták döntésemet és támogattak benne. Kértem tőlük egy szívességet is, amire szintén rábólintottak. Miután náluk végeztem ismét Monacoba vettem az irányt csak most különféle papírokkal, illetve szándékokkal. Most nem leszek határozatlan, az egyszer biztos.
Ismét Charles ajtaja előtt. Ha jól hallottam már ébren van. Leejtett valamit a konyhában, onnan feltételezem. Kopogtam. Vártam, hogy ajtót nyisson. Közben remegtem. Félek, hogy megint olyan lesz, mint tegnap. Most viszont sokat kellett várjak, mire kinyitotta az ajtót. Miközben fogadott éppen vette fel a pólóját, ezért eleinte nem is látta ki vagyok. De amint rám nézett...
-Már megint mit akarsz?
-Nem fogok elmenni, ezt felejtsd el. -mentem be a lakásba.
-Ki mondta, hogy gyere be?
-Amíg van kulcsom, addig bejöhetek ide. -mutattam fel- Egyébként meg örülnöd kéne, hogy nem törtem rád.
-Jaj de jó, örök hálám. -mondta szarkasztikusan- De már megint mit csinálsz itt.
-Ülj le és olvasd el ezeket.
Sóhajtott egyet, majd úgy cselekedett, ahogy mondtam. Kezébe vette a papírokat és jól szemügyre vette őket. Láttam, hogy picikét mosolyra húzta a száját, de miután végére ért az összesnek komoran rám nézett.
-Oké, és? Mit csináljak ezekkel?
-Charles Te most szórakozol velem ugye?
-Úgy nézek ki?
-Istenem Charles, most miért csinálod ezt?!

Charles szemszöge:
Az elmúlt jó pár napban rettentően össze voltam törve. Sosem gondoltam volna, hogy a mi kapcsolatunkban ilyen megtörténhet. De mégis megtörtént. Annyira jó volt minden közöttünk. Vagyis szeptember kezdetéig. Yv rengeteget dolgozott, megállás nélkül. Persze megértettem az egészet, ez a munkája, Ő ennek szentelte az életét és szerintem nem számított arra, hogy egy másik országból származó barátja lesz. Igyekszem hozzá alkalmazkodni, de amikor végre tudnánk találkozni, de neki be kell menjen a munkahelyére annál zavaróbb nincs. És ezt is megértettem és ezt is tűrtem. Aztán az utóbbi, azzal a szőke, barna szemű és hozzám képest alacsony sráccal megláttam... szívem szerint a lifttel a mínusz tizedikre mentem volna. Rettentően fájt azt az egészet látni. Nem tudom, hogy mit vétettem ellene, hogy másik pasival kezdjen el találkozgatni meg ilyenek. De ekkora fájdalmat rég éreztem. Aztán Ő most próbálja jóvá tenni és mindent megtenni azért, hogy megbocsássak. Ha nem fájna, most épp közösen nézhetnénk egy filmet, de a fájdalom és a haragom erősebb jelen pillanatban.
Felém nyújtott egy csomó papírt, amit elejétől a végéig elolvastam. Felmondás, lakásvásárlás és vízum.
-Oké, és? Mit csináljak ezekkel?
Miközben olvastam a papírokat kicsit elmosolyogtam magamat, de rögtön el is tüntettem, azt az érzelmet. Hisz tartanom kell magamat, még pár percig biztosan.
-Charles Te most szórakozol velem ugye?
-Úgy nézek ki?
Igaz, szórakozom. Hisz most szívem szerint a nyakába ugrottam volna. Belül az örömöm határtalan volt, mert tudtam, mostmár mindig együtt lehetek azzal a lánnyal, akit szívből szeretek. Az, hogy már nem a barátnőm, csak azért mondtam, mert azt akartam, hogy érezze a súlyát az egésznek. Haragszom rá, de még mindig mindennél jobban szeretem.
-Istenem Charles, most miért csinálod ezt?!
-A nyakadba kéne ugorjak, hogy felmondtál a munkahelyeden? Hogy vettél egy lakást Monacoban? Vagy azért, mert ide fogsz költözni az országba?
-Charles...
-Yvette, mit vártál? Hogy ez majd megoldja az egészet?
-Nem... -gyűltek könnyek a szemébe, amitől majdnem megszakadt a szívem- Charles, Én...
-Végig kéne hallgassalak? -mondani nem tudott semmit, csak bólogatott. Hiába vártam rá, hogy megszólaljon, annyira elkezdtek potyogni a könnyei, hogy megszólalni se tudott. Nekem meg itt borult el az a fal, ami tartotta, hogy ne enyhüljek meg neki- Kicsim, semmi baj nyugi! -mentem oda hozzá és megsimogattam könnyekkel teli arcát. Ő viszont erősen megfogott és szorosan magához húzott. Másodpercekkel rá, pedig már zokogott- Shhh, minden rendben lesz Baby. Minden rendben lesz.
Jó tíz perc megnyugvás után végre szóhoz tudott jutni.
-Igen, úgy gondoltam, hogy ez segíthet valamennyit. Charles, Én életemben nem szerettem ennyire senkit úgy, mint Téged. Ekkora áldozatot még sose hoztam senkiért. Mert Én csak téged akarlak. Felmondtam a munkahelyemen, hogy ne kelljen annyit dolgozzak és több időt lehessünk együtt. Nem mellesleg pont a szülinapod hétvégéjén lett volna egy fotózas Los Angelesbe. Választásom nem lett volna arról, hogy megyek-e vagy nem, mert az a kopasz mókus helyettem dönt mindenről. Nem mellesleg... Amerikába kellett volna költözzek. -itt sokkot kaptam- Aztán, hogy minden nap együtt lehessünk az otthoni lakásomat kiadtam Kolettnek, aki tudom, hogy vigyázni fog rá, helyette vettem egy lakás itt Monacoba, amiben Ric segített és végül ide fogok költözni. Amiben igaz, kell a segítséged a herceggel kapcsolatban, de érted. Mindenemet feladtam, csak azért, hogy boldogak legyünk és sokat lehessünk együtt. És kockáztattam is mellé, hisz a válaszod még mindig lehet egy nem.
-A valászom annyi, hogy Szeretlek!
-Én is! -ölelt meg újra
-Kérsz valamit enni?
-Phu, nagyon éhes vagyok. 2 napja csak egy sütit ettem.
-Yvette!
-Ne kezdj bele, miattad nem ettem.
-Ahj... mit szeretnél?
-Mi a lehetőség?
-Épp csináltam magamnak egy kis zabkását, de Én nem igazán vagyok éhes, úgyhogy ha jó neked megeheted.
-Tökéletes! -ezen Én jót nevettem, majd odanyújtottam neki- Hm, figyu! Én a lakásomat még egyáltalán nem láttam. Nem szeretnél eljönni velem megnézni?
-Nem láttad a lakásod? -döbbentem le- Képes voltál így venni?
-Muszáj volt. De megbíztam Ricben és Martaban. Ők ismernek már eléggé szerintem.
-Valószínű. Bútorozott?
-Igen. Minden be van rendezve elvileg. Aztán remélem tényleg jó lesz. Picivel nagyobb, mint otth-, Franciaországban volt. De két szoba, fürdő, konyha, gardrób, nappali, előszoba. Ja meg a terasz. Őszintén, rettentően kíváncsi vagyok.
-Amúgy Én is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy anélkül vettél bármit is, hogy ne lásd.
-Charles, nekem most nem a kinézete volt fontos elhiheted!
-Elhiszem! -nevettem. Elkezdtem felé hajolni, hogy adok egy csókot. De erre még sajnos képtelen voltam. Még volt bennem tüske, azzal a paprikajancsival kapcsolatban.

Yvette szemszöge:
Mint kiderült, a lakásom Charlestól három utcára van. A kulcs a postaládában volt. Kiszedtem onnan, majd elkezdtünk lépcsőzni az ötödikre. Életemben nem izgultam még ennyire egy lakás miatt. Charles kezébe odaadtam a kulcsot, jelezve, hogy Ő nyissa és menjen előre.
-Na Yv, gyere már!
-Charles, Én nem merem ezt megnézni.
-Baby, semmi nincs, ami rossz lenne hidd el nekem. Bízz bennem. -erre bólintottam, majd beléptem. Körbenéztem és lélegzetem is elállt. Hűűű. Ez gyönyörű.
Végigmentünk az egész lakáson és egy rossz szót nem tudtunk rá mondani. Lenyűgöző az egész. Pont olyan, mint amit elképzel az ember.
-Jó késő van már.
-Bizony.
-Holnapra mi a terved?
-Meglátogatok pár ügynökséget, illetve bevásárolok. Neked?
-Nekem nincs még tervben nagyon semmi. Persze a reggeli kötelező edzés, tudod.
-Igen. Figyu, itt van egy kulcs neked is. Bármilyen esetre.
-Köszönöm. Akkor bármikor rád törhetek. Már ha nem lesz itt senki.
-Charles, Deny csak egy kolléga.
-Ja, hogy már becézgeted? Nem gondoltam volna, hogy ilyen jóba lettetek.
-Miről beszélsz?
-Arról, hogy ki tudja meddig jutottatok el ebben az elmúlt egy hétben.
-Charles hagyd már abba.
-Eddig csak kolléga volt, mostmár Deny. Nyilván minden ugyanaz maradt köztetek.
-Te tudod miket beszélsz? Nem vagy normális.
-Deny legalább ezer százalékig normális. Menj oda hozzá nem érdekel. -vágta nekem a kulcsot.
-Au! -kaptam oda felkaromhoz, ahol eltalált. Rettenetesen fáj, egyfolytában nyilaló érzés és csíp is. Mire tekintetemet is odakaptam már a vér is elkezdett folyni belőle. Charles még mindig a házban tartózkodott, de egyáltalán nem figyelt rám. Telefonját kutatta a hálóban és a fürdőben. Én ez idő alatt beszaladtam a konyhába, hogy véletlenül se a hófehér szőnyeget vérezzem össze. Az viszont egyre erősebb volt. Most komolyan egy kicsi kulcs miatt mindjárt elvérzek? Hogy tudott így eltalálni? Mikor oldalra néztem megláttam a pulton Charles telefonját, majd őt közeledni. Egyáltalán nem nézett rám. Elvette a kütyüt onnan, majd akkor nézett rám szúrósan. Nem sokkal később karomra is ránézett, ami egyfolytában a csapat alatt volt.
-Úristen! -hagyta el a száját, majd elindult felém
-Hagyjál békén Leclerc. Menj ki a lakásomból most rögtön.
-Yvette nem direkt...
-Akkor hogyan történt? Szárnyakat kapott kulcs? Na hagyjad már. Menj innen!
-Kérlek hagy segítsek!
-Hozzám ne érjél mégegyszer. Így szeretsz? Hogy céltáblának nézel? Csodálatos. Menj ki. Nem akarlak látni.
-Yv!
-Azonnal kimész, vagy az FIA-nál jelentem. -hisz csak ezzel a módszerrel lesz képes elhagyni a lakást.
-Még akkor is itt maradnék, de ha ennyire el akarsz innen űzni, hát tessék.
-Magadra vess.
-Neked kéne elgondolkodni!
-Nem belőled folyik a vér és még neked áll feljebb.
Becsapta az ajtót és elhagyta a helyet. Egyszerűen hihetetlen, hogy hova fajul még a kapcsolatunk. Ebben a pillanatban bántam meg az egész életem átszervezését.
Átmentem a szomszéd nénihez, hogy kérjek tőle sebtapaszt meg minden féle orvosi dolgot. Vele elbeszélgettem kicsit, majd visszamentem és a hálóba vettem az irányt. Bekapcsoltam a Netflixen egy filmet, majd mire már kezdtem elbóbiskolni meghallottam a bejárati ajtó nyitódását. Én sose féltem még ennyire, mint most. Fogalmam se volt, hogy ki jöhetett be azon az ajtón. Remegtem a félelemtől. Kimásztam az ágyból, megfogtam a papucsomat és a telefonomat, majd elindultam kifelé szép lassú léptekkel. Ez a félelem, ami elöntött szörnyű érzés volt. A küszöbnél kinéztem és hallottam, hogy a nappaliból néz ki a teraszra az illető. A beszűrődő fényből csak körvonalát láttam, ezt pedig bárhol felismerném. Felkapcsoltam a hálószobám lámpáját, mire a fiatalember hátra nézett.
-Mit szeretnél itt?
-Bocsánatot kérni. Ne haragudj.
-Fáj, nagyon fáj. És nem tudom eldönteni, hogy lelkileg, vagy testileg.
-Elhiszem. Meg is érdemlem, hogy haragudj rám. És nem szabadott volna bejönnöm ide. Ne haragudj.
-Semmiség.
-Akkor viszont jobb lesz, ha tényleg elmegyek. -indult az előszobába.
-Charles, kérlek maradj. Nem akarlak elveszíteni. Ne beszélj légyszíves ilyen butaságokat. Nekem Te vagy az egyetlen és Te is maradsz. Világos?
-Világos.
-Ennek örülök.
-Köszönöm.
-Szeretlek Charles! Mindennél jobban!
-Én is Téged Baba! Nagyon sajnálom.
-Nem haltam bele. Fátylat rá. Akkor maradsz?
-Még szép. Pizsamába is jöttem. A kanapédon akartam aludni.
-Te mióta alszol pizsamában?
-Nem akartam boxerben végigmenni az utcákon. -nevetett
-Jól tetted. De aludjunk, mert rettentően fáradt vagyok.
-Rendben.
Az ágyban, egymáshoz bújva, mély álomba merültünk. Annyira jó volt újra Charles karjai között találni magamat. Most tényleg úgy érzem, hogy otthon vagyok.

~