𝙄 𝙝𝙖𝙫𝙚 𝙛𝙖𝙡𝙡𝙚𝙣 𝙞𝙣 𝙮𝙤𝙪 /Charles Leclerc ff./

40

Hazaértünk. Körülbelül még fél óra volt az út a megállóhelyünktől. Nem volt túl kellemes a hazautazás, mivel 85%-ban csönd volt. Nem az a kellemes, de nem is az a kínos.
-Akkor feljöjjek?
-Persze.
Mi ütött belém? Nem ezt kéne tegyem, ez minden csak jó döntés nem.
-Legrosszabb esetben kikergetlek a lakásomból. Úgyse laksz messze.
-Ebben igazad van. -nevetett őszintén.
Na igen, Én ebből a nevetésből, vagyis általa jöttem rá, hogy bármennyire is tagadom, nagyon hiányzik az életemből.
A lift felért, kinyitottam az ajtót és bementünk. Innen vált igazából kimondottan kínossá. Meg kellene beszéljük, de nekem rengeteg dolgot kéne csináljak, amit nem szeretnék reggelre hagyni. Vagyis az összepakolás.
-Előtte össze szeretnék pakolni. Ha nem baj.
-Nem dehogy, sőt segítek.
-Nem szükséges.
-De nem érdekel, Én így döntöttem.
Bevittem a konyhába az asztalon felejtett poharat, amíg Charles a nappaliba pakolászott. A jövés-menés és a kisebb zaj egyszer csak elhalkult, majd befejeződött. Erre Én felkaptam a fejemet, és láttam, hogy Charles megállt a szekrény egyik polcán lévő képnél. Természetesen mi ketten vagyunk rajta. A kedvenc képem kettőnkről. Odamentem Én is és együtt néztük.
-Milyen jó volt.
-Az biztos. Életem legjobb nyaralása volt.
-Ennek örülök... Szivem.
-Charles, -ráztam meg fejemet- kell ez nekünk?
-Nekem Te kellesz egyedül.
-Akkor mire volt jó ez az egész szünet?
-Te akartad.
-Ellenkeztél? Ha annyira nem akartad volna, akkor utánam jössz.
-Őszintén, elegem volt már nekem is az állandó nézeteltérésből, a vitákból. De iszonyatosan szeretlek még mindig és örökre foglak. Senki iránt nem tudom azt érezni, mint irántad. Yv, nekem Te vagy a gyenge pontom az egész életben. Ezen pedig nem fogok tudni, de nem is akarok változtatni. Nem vagyok meg nélküled, hiányzik az érintésed, a közelséged, -miért megy át egyre nyálasabba, sablonosabba ez a beszélgetés? Egyikünknek se a műfaja ez a nagyon csöpögős- a jelenléted, a nevetésed, az aranyos tüsszentésed, a főztöd, az irányításod és még meddig sorolhatnám. Kérlek, próbáljuk meg, legalább mégegyszer. Újult erővel, boldogan, a hibáinkat kijavítva... Te mit gondolsz?
-Nekem is hiányzol nagyon Charles, de... nem is tudom. Én mégegyszer nem akarok végigmenni a szenvedésen. Valamiért mi szétmentünk már párszor.
-De valamiért mindig visszataláltunk egymáshoz nem? Minden alkalommal. Ahogy most is. Én szeretlek!
-Én is szeretlek! -néztem rá csillogó szemekkel- Igen, nagyon szereltek. -kezdtem el nevetni- Legyen, próbáljuk meg újra.
-Végre! -kapott fel ölébe és megpörgetett. Szeme elkezdett cikázni szám és szemeim között, aztán egyre közelebb jött. Nem!
-Ömmm, folytatnám a pakolást, ha nem baj. Lassan kész, aztán mehetünk aludni. -hiába mosolyogtam mégis inkább kellemetlen volt a szitu, hisz neki egyértelmű szándékai voltak ajkainkkal kapcsolatban. Velem ellentétben. Ő csak elmosolyodott ezen, majd hagyott elmenni.
-Tudod, Clairerel rég nem beszéltem.
-Igen.
-Egy hete felkeresett, hogy nem megyünk-e el ebédelni holnap. Bemutatna valakit...
-Komolyan? Csak nem Williamet? -nevetett
-Már csak azt kéne!
-Elmenjek veled?
-Megtennéd? Nagyon félek. Nagyon régen nem láttam és őszintén, nincs is kedvem. Csak nem akarom megbántani.
-Megértem, de ne aggódj ott leszek veled!
-Köszönöm! -mosolyogtam a konyhából- Délben találkozunk.
-Itt Monacoban?
-Igen, ide kell jönnie az illetővel és hallotta, illetve tudja, hogy már itt élek.
-Hmmm, érdekes. Mi ilyen fontos?
-Bár tudnám. Gyere, menjünk aludni. Hosszú volt a mai nap!
-És a holnap még hosszabb lesz!
-Te jó ég!
Lehúztam a redőnyöket, bezártam a bejárati ajtót és a hálóba vettem az irányt. Befeküdtem Charles mellé és hozzábújtam. Megfogta államát és ismét egy csókot akart adni, de Én még mindig nem akartam elfogadni azt. Csak a mellkasába fúrtam fejemet. Charles ezt egy sóhajjal reagálta le, amit megértek.
Csak hallgattam és hallgattam, ahogy dobog a szíve. Erre az ütemre sikerült elaludjak és mély álomba merüljek.

~