𝙄 𝙝𝙖𝙫𝙚 𝙛𝙖𝙡𝙡𝙚𝙣 𝙞𝙣 𝙮𝙤𝙪 /Charles Leclerc ff./

41

-Nagyon izgulok. -kezdtem bele
-Nem kell Szivi! Legjobb barátnők voltatok, mi gáz lenne.
-Hát ez a ciki, csak voltunk. Istenem, miért mentem bele?!
-Nyugodj meg! Nézz rám! -tettem ahogy kért- Nagy levegő! Úgy is van! Most szépen bemegyünk, jó?
-Okés!
Vettem egy nagy levegőt és beléptem a helyiségbe. Claire ott ült az ajtóval szemben lévő asztalnál egy fiúval. Egymásra néztünk és egy halvány mosolyt küldtünk egymás felé.
-Sziasztok! -ismétlődött meg az utóbbi négyszer
-Bemutatnám nektek Albertet, a barátomat.
-Szia, Yvette Moreau!
-Charles Leclerc. -fogtunk vele kezet.
Belekezdtünk a nagy témába, storyzgatásba az ebéd közben, bár Claire kissé fura volt számomra. Teljesen más, mint amikor még barátnők voltunk. Mondjuk azért is szakadt meg a kapcsolat, mert rossz irányba kezdett változni. De ahhoz az állapotához képest kifejezetten jobb a helyzet.
Az ebéd végeztével még az asztalnál maradtunk beszélgetni. Charles végig fogta a kezemet alatta, bíztatás képpen.
-Na és Charles, mi történt Alexaval? -a mosoly rögtön eltűnt arcomról és ránéztem Clairere. Hogy mi van?
-Nem működött köztünk a dolog. -zárta Charles rövidre.
-Legalább visszataláltál Yvhez. Na de Yv, rólad is hallottam ám dolgokat! -mosolygott rám fintorogva és önelégülten. Ebbe meg mi ütött?
-Tényleg? Majd máskor megbeszéljük, de nekünk el kéne indulni a-a-a kutya miatt! -ez még Charlest is meglepte, mert éreztem kérdő tekintetét magamon. Muszáj, mert nem bízom meg Claireben valamiért.
-Nincs is kutyád.
-Szomszédé.
-Megnézhetem?
-Nem! -vágtuk rá egyszerre Charlesszal
-Nem szereti az embereket. Ránk is morog a mai napig. -magyarázta meg
-Furák vagytok! Mióta ilyen fura a kapcsolatotok? Dennis óta? -éreztem, hogy Charles itt elengedi a kezemet.
-Claire, elég.
-Ezekről beszélni kell. Rég találkoztunk. Tényleg lefeküdtetek? -erre a kérdésre kikerekedtek a szemeim, Charles mellettem a zsebébe kezdett matatni.
-Nem. Ezt ki mondta?
-Hát Ő! Az egész ügynökségnek ezt mesélte. Csak nem hazudott ennyi embernek. -nevetett gúnyosan. Mit csinál? Mellette az a papucs meg nevet. Nem hiszem el.
-Ne haragudjatok, de tényleg mennünk kell a kutyához. Itt van pénz, a felesleget tartsátok meg,  de körülbelül ennyi lesz. Köszönjük ezt a szép délutánt! -barátom fogta és felállt az asztaltól, engem otthagyva, majd megállt és csak visszanézett és megvonta szemöldökét.
-Soha többet nem akarlak látni, te... kígyó.
Ez volt a végszavam felé és mentem Charles után.
-Köszi mégegyszer, hogy határozott voltál.
-Meg kell beszéljük ezt, ismét.
-Azt ne mond, hogy elhiszed neki.
-Fogalmam sincs mi történt Dennis és közted. Lehet igazat mond.
-Charles nem szeretnék veszekedni.
-De nekem nem is tagadod. -felemelte a hangját, tehát kezdődik...
-Dennisszel sose volt semmi köztünk ezt Te is tudod jól.
-Most mondtam el, nem tudom. Merem remélni, hogy az a tapló nem volt benned.
-Charles, hogy beszélhetsz ilyen hülyeségeket?
-Kérlek, az igazat mond.
-NEM! Soha semmi nem volt közöttünk! Nem is akartam volna, mert egyáltalán nem tetszett se külsőre se belsőre. Charles, zárjuk le ezt a témát egyszer és mindenkorra. Claire csak be akart kavarni. Ez volt a célja. Nekem elhiheted. Alexet is azért hozta szóba, mert valami konfliktusforrást akart létrehozni, de nem jött be. Aztán támadt Dennisszel. És látom sikerült is neki.
-Igazad van. Ne haragudj! Gyere ide! -tárta ki karjait, Én pedig hozzábújtam.
-Nem hazudnék neked Charlito!
-Tudom, de ismersz...
-Bízz bennem! -emelte fel államat ujjával.
Ismét felém kezdett közeledni arcával.
Ne, még inkább ne!
E láttán fejemet mellkasába fúrtam.
-Yv, Istenem, engedd már, hogy megcsókoljalak!
-Charles...
-Vonzódsz még hozzám?
-Persze!
-Akkor mi a baj?
-Félek.
-De mitől?
-Hogy újra elveszítelek és ez az egész hiába lesz és fájni fog ismét...
-Akkor miért döntöttél úgy, hogy újra próbáljuk meg?
-Mert szeretlek még mindig.
-Akkor csak éld meg a pillanatokat és élj a jelennek, ne a jövőnek.
-Charles...
-Nincs Charles. Döntsd el most mit szeretnél! Most utoljára!
Kérésén és határozottságán teljesen lefagytam. Szeretem nagyon, de a csalódástól nagyon félek. Hogy ismét át kell éljem azt. A harcot magammal, amivel próbálom meggyőzni magamat, hogy nélküle is boldogulok, nélküle is teljes.
-Én... Én... -tudom a válaszom, de bizonytalan vagyok- Szerintem az lenne a legjobb döntés, ha... -mégegyszer nem akarom elveszíteni- ha... megpróbálnánk újra. Szeretlek és soha többé nem akarlak elveszíteni Téged, jó? -néztem rá bociszemekkel
-Nagyon reméltem, hogy ezt hallom! Nem fogsz elveszíteni, ígérem! De akkor, most engedned kell, hogy megcsókoljalak!
-Nagy durcásan, de beleegyezem!
Na igen, ajkai melegsége, teste közelsége és minden, ami Ő, na ez hiányzott az életemből.
Most újra velem van és nem is lehetek ennél boldogabb.

~