Véletlen? [Bang Chan FF]

-8-

Megették mind amit hoztam üres maradt az összes tányér és jóllakott fiúkat találtam helyette. Elkezdtem mosogatni és elpakolni míg mindenki bevonult a nappaliba kivéve Chant ő maradt nekem segíteni. Épp indulni akartam haza és mindenki kikísért majd Han száját elhagyta egy bizonyos mondat.

- Bárcsak itt maradnál estére. Csinálhatnánk egy mozi estet és még jobban megismernénk. – szomorkodott.

- Maradj Nami! – kiáltott Jeongin. Chanra emeltem tekintetem ki a többieket nézte és elhúzta a száját.

- Hyung, ha úgy nézzük megspórolnál neki egy utat. – szólalt meg Minho. Ezen kicsit meglepődtem, hogy ő is benne lenne.

- Naa Chaan légyszii. – húzta el Lix a mondatát. Kuncogtam ezen, hogy lehetnek ilyen aranyosak. Mosolyogva néztem végig a kis csapaton mely mindig megmelengeti szívem és ez a pillanat is ezt a hatást hozta.

- Chan te, hogy gondolod? – kérte ki az idősebb véleményét Seungmin. Kis aranyos Puppy. Chris csak egy nagyot sóhajtott és tarkójára helyezte az egyik kezét.

- Figyeljetek én örömmel maradnék, de lehet nem sülne el jól, ha például egy fotós meglátna vagy valami ilyesmi. Holnap is van nap és ha reggel írtok, hogy fent vagytok már szállok is a buszra és jövök. – mondtam mosolyogva. Bólintottak majd elbúcsúztunk. Chan erősködött, hogy haza visz és én nagyon nem is ellenkeztem. Beszállva az autóba ásítottam egyet.

- Álmos vagy? – szólt lágy hangon Chan. Csak bólintottam és hátra hajtottam a szemem majd lehunytam a pilláim. Elindultunk szép lassan.

- Köszönöm, hogy itt lehettem. – hálálkodtam Channak.

- Jajj te nem kell mindent megköszönnöd. Ha úgy lenne felőlem bármikor jöhetnél és még ott is lakhatnál. – mondta mosolyogva. Rá néztem és kicsit elidőzött rajta kicsit a tekintetem.

- Tudom idegesítő sajnálom. – komorodtam el.

- Ne értsd félre nem azért mondtam ahj jobban kéne fogalmaznom. – szidta kicsit magát.

- Chan ezt nem szeretném még egyszer látni se hallani. Ne szidd magad nekem fáj hallani. – sóhajtottam. Elmosolyodott és csak bólintott. Pont oda értünk a ház elé.

- Köszönöm, hogy haza hoztál és mindent is köszönök azt is, hogy léteztek és hogy vagytok. – érzékenyültem el.

- Jajj ne sírj! Nem kell ezeket megköszönni! – kuncogta el magát és magához ölelt. Bele bújtam ölelésébe és viszonoztam. Olyan jól esett a közelsége, hogy nem akartam tőlé szabadulni. Így akartam vele maradni örökre. Mélyen beszívtam illatát és a legnagyobb megnyugvást éltem át.

- Minden rendben? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem és jobban hozzá bújtam. Nehéz volt a mai napom. Sok ez így megint. Tudom, hogy én akartam, de sok a munka.

- Gyere menjünk be hozzád és ha szeretnéd maradok és meghallgatlak. – szólt nyugodt hangszínben. Bólintással egyeztem bele. Bementünk és leültünk a kanapéra. Két szipogást közt megszólaltam.

- Kérsz valamit? – ez olyan ösztönös kérdés nálam mikor valaki belép a lakásomba bár nem sokan fordulnak meg szerény hajlékomban. Egy halk kuncogást jött mellőlem. Felnéztem a kuncogást kiadó személyre és kicsit elmosolyodtam egy mosolygós Chan nézett vissza rám. Egy pillanatra úgy éreztem minden gondom elszállt.

- Köszönöm, hogy mellettem tudhatlak Chan. Nagyon sokat jelentesz nekem. – csak úgy jöttek egymás után a szavak ajkaim közül. Ő csak mosolyogva hallgatott és vizsgálta az arcom.