Véletlen? [Bang Chan FF]

-30-

Ahogy beszálltunk a kocsiba visszanéztem a sötétbe burkolódzott alakra, akihez éppen oda lépett egy hozzá hasonló teljesen elrejtett arcú ember. A kocsival elindultunk mind a ketten szinte egyszerre néztek felénk. Az egyiknek, aki régebb óta volt ott csillogott a szeme valószínűleg sír.

Vajon mi történhetett?

- Apa állj meg egy kicsit! – kiáltottam. A kocsi hirtelen lefékezett és a szüleim értetlenül néztek rám.

- Rosszul vagy Nami? – kérdezte anyukám aggódva.

- Nem, dehogy csak mindjárt jövök. – szálltam ki a kocsiból és elindultam a két sötétebb alak felé. Ahogy közeledtem feléjük értetlenül néztek rám majd, aki később csatlakozott a beszélgetéshez elkezdte tolni a másik irányba az első embert. Nem nagyon akart elmozdulni inkább csak engem figyelt. Ahogy odaértem hozzájuk megszólaltam.

- Minden rendben? – nyújtottam egy zsebkendőt annak, akinek könnyes volt a szeme.

- Persze csak mennünk kéne. – szólalt meg a másik és hallatszott a hangján, hogy eltorzította.

- Oh értem. Tudok valahogy segíteni? – néztem rá a könnyes szeműre.

- Emlékezz rám kérlek... - csuklott el a hangja. Mind a ketten riadtan néztünk a könnyesszeműre.

- Fogd be és menjünk! – szólt rá erélyesebben a másik.

- Emlékezzek? – zavarodtam össze.

- Hagyd figyelmen kívül. – próbálta eltolni a könnyes szemű barátját.

- Rendben... - néztem magam elé.

- Kérlek Nami... - csuklott el újra a hangja a könnyes szeműnek. Erre még egy ember odajött hozzánk és karon ragadták és elvitték egy nagyobb kocsihoz, ahol beültettek és elhajtottak vele.

- Honnan tudta a nevem? ...- zavarodtam össze még jobban. Fejemhez kaptam a kezem mert éles fájdalmat kezdtem el érezni benne. Sóhajtottam egy nagyot és visszamentem a szüleimhez. Ahogy a kocsiba beültem kérdezgettek, hogy mi történt meg hogy tudom e kik voltak azok. Elmeséltem nekik mindent ők pedig egymásra néztek majd a szemükben sajnálat jelent meg.

- Ismeritek őket igaz?? – néztem rájuk idegesen.

- Nem kicsim csak sajnáljuk azt az embert, aki sírt. – magyarázta ki gyorsan anya és előre nézett az útra.

Valamit biztos elhallgatnak előlem csak azt nem tudom mit. Ahj ez így nehéz. Emlékeznem kéne dolgokra azt tudom, de nem megy.

*Time skip*

Pár hét múlva anyukámmal elköltöztünk az elvileg az én tulajdonomban lévő lakásba. Szép kis otthonos hely volt. Éppen ebédet főztünk anyuval amikor hirtelen megszólalt.

- Mit szólnál, ha elmennénk Ausztráliába? – kérdezte rám se pillantva.

- Én benne vagyok úgy sem voltam még ott. Kíváncsi vagyok milyen lehet Sydney. – mosolyogtam rá.

- Jövő héten megyünk. Szerdán. Úgy készülj össze rendben? – nézett rám.

- Akkor ti ezt tervezétek! – nevettem el magam.

- Persze tudod, hogy apád milyen. Mindenre időbe akar felkészülni és nem szereti a hirtelen ötleteket. – kuncogott.

- Igaz. De miért is oda megyünk? – kíváncsiskodtam.

- Miért ne? – mosolygott rám sokat selytően.

- Tuti van valami oka csak nem kötöd az orromra. De nem szeretem ezt. – sóhajtottam.

- Tudom épp ezért csinálom. – kuncogott boldogan anyum.

Ahogy kész lett az étel tálaltam és ebédelni kezdtünk. Csönd volt. Sosem szerettem a csöndet magam körül és most éreztem is, hogy hiányzik valami.

- Anyu. – néztem rá.

- Igen kicsim? – falatozott tovább.

- Hogy volt minden a balesetem előtt? – próbáltam vissza emlékezni. Anya egy kicsit csöndben maradt és ahogy láttam gondolkodott.

- Szóval érzed, hogy valami nem stimmel? – nézett rám. Erre csak bólintottam egyet.

-Ez viszonylag jó jel. Viszonyt nem szeretném elmondani mi volt szeretném, hogy magad gyere rá. – mosolygott kedvesen.

- Mi van, ha soha nem fogok rá újra emlékezni? Vannak személyek, akiket elfelejtettem? Van olyan helyezt, amit elfelejtettem? – tettem fel az újabbnál újabb kérdéseket.

- Vannak és szerintem ennyi elég is, ha mondok. Talán akkor így jobban rá fog koncentrálni az agyad. – nézett vissza a tányérjára anya. Sóhajtva hátra dőltem a széken és gondolkodni kezdtem. Személyeket is elfelejtettem? Vajon hányat? Hogy ismertem meg őket? Mérgesek most rám?

- Ne kattogj rajta annyit Nami. Majd szépen lassan visszajönnek, legyen elég türelmed hozzá. – nyugtatott anya.

- De annyira érdekel kik azok... - sóhajtottam fáradtan. – Elmegyek lefekszem egy kicsit.

Anyum csak bólintott egyet én pedig elmentem a hálószobába. Vajon mennyire állhattak közel hozzám? Az a maszkos ember is köztük volt? Talán onnan ismerhetett. De hogy találom meg újra, hogy információt tudjak szerezni?

Megráztam a fejem és inkább próbáltam pihenni egy kicsit. Remélem, ha elutazunk eszembe jut valami. Olyan jó lenne...

Bocsi hogy ezt a részt nagyon későn raktam ki és még rövidebb is az átlagnál. A suli is közbe játszott na meg az is hogy semmi ihletem nem volt. Még egyszer bocsi és remélem azért tetszik. Igyekszem hozni a következő részt hamar. <3