Véletlen? [Bang Chan FF]

-29-

„­- Ki az a Chan?... – tettem fel kérdésem.''

Anyám rémült tekintettel vizslatott.

- Anyu ki ő? – kérdeztem meg még egyszer. Nem válaszolt csak felkelt mellőlem és kiszaladt a szobából.

Nehezen de felültem az ágyamba és az ajtót kezdtem el bámulni.

- Valami rosszat mondtam talán?... – töprengtem el. Még egy pár percig egyedül voltam majd anyám egy orvossal tért vissza.

- Jó napot! Hogy érzi magát? – kérdezte a doki és közben elkezdett vizsgálni.

- Kicsit fáj a fejem da egyébként jól. – kíváncsi tekintetemmel először az orvost majd anyámat mértem fel. Nem tudtam rá jönni mi a baj vagy mi rosszat mondtam.

- Tudja, hogy miért van itt? – nézett fel az orvos a szemembe.

- Hát azt hiszem autóbalesetet szenvedtem. – fogtam fejemhez.

- És egyedül vagy mással? – tette fel az újabb kérdést.

- Nem tudom megmondani. – feleltem.

Erre csak görnyedt tartását visszaállította majd anyámra nézett.

- Ki tudna jönni egy kicsit kérem. – hangja komolyan csengett, ami nem jót jelent. Anyum csak bólintott egyet és újra egyedül találtam magam a nagy kórházi szobába.

Vissza feküdtem az ágyba és ahogy bámultam a falat próbáltam vissza emlékezni, hogy kerülök ide. Tényleg nem rémlik semmi csak a nagy csattanás. Kezdek aggódni, hogy most mi van.

Anyum és a doki visszajött viszont nem volt túl bíztató az arcuk.

- Anya? – néztem rá.

- Én közölném a tényeket, ha nem haragszik. – köhintett az orvos. Bólintottam, hogy amennyire lehet felkészültem a dolgokra akármi lesz az.

- Az van, hogy emlékezet kiesése van csak nem tudjuk mennyire régre nyúlik vissza. Szóval feltennék pár kérdést. – mondta.

- Rendben. – nyeltem nagyot.

- Akkor hol lakik jelenleg? – tette fel az első kérdést.

- Hát a szüleimmel. – néztem át anyukámra, aki a szájára tette a kezét és könnybe lábadt a szeme. Ezek szerint rossz válasz. Pedig emlékszem, hogy nemrég még a szülőházamba mentem haza és ott van minden cuccom.

- Rendben. – jegyzetelte fel válaszom. – És a barátai? Esetleg párja? – jött az újabb kérdés.

- Két barátnőm van csak és nem vagyok kapcsolatban már egy jó ideje. – kezdtem el piszkálni a takaróm.

- Értem. – jegyzetelt tovább.

- Szóval? – érdeklődtem.

- Hány éve költözött el? – nézett anyukám felé.

- Egy éve lassan kettő. – csuklott el anyukám hangja. Hogy tessék? Az lehetetlen.

- Akkor szinte majdnem két év kiesése van. – nézett vissza rám.

- Jézusom. – sokkoltam le.

- Megyek hagyok időt feldolgozni és közlöm a másik sérülttel is. – lépett el mellőlem a doki majd anyám vállára rakta kezét és suttogott neki valamit. Erre csak bólintott és kimentek mind a ketten.

Két év? mennyi minden történhetett addig. Mennyi mindenre nem emlékezhetek és azokat soha többé nem tudom visszahozni ahogy először megéltem.

* Chan szemszöge*

Belépett egy orvos végre egy kis mozgás. Rá nézve láttam nem jó híreket hozott.

- Hogy van Bang Chan? – kérdezte az alap kérdést, amit az orvosok mindig feltesznek.

- Jobban igazából testileg is meg lelkileg is kezdem feldolgozni a történteket. – mosolyogtam kicsit rá. Csak bólintott és csöndben maradt egy ideig.

- Voltam a másik sérültnél, akit magával hoztak be. Nami. – kezdte.

- Gyógyul? Felébredt már? Mikor találkozhatok vele? – halmoztam el kérdéseimmel. Ha nagy baja esett azt soha nem bocsájtanám meg magamnak.

- Felébredt és a lelete is azt mutatja, hogy gyógyul. Viszont a találkozást nem nagyon javasolnám. – válaszolt kérdéseimre. Ekkor a menedzserünk tört be a szobába.

- Chan! Jól vagy? Mit mondtam neked az óvatos vezetésről? Vegyek veled újra vezetési órákat? – szidott le.

- Uram kérem fáradjon ki! – állt elé az orvos.

- Hagyja csak a menedzserem és jelenleg jól jön kicsit a szidás is de az, hogy itt van. – szóltam közbe. A doki még egy rosszalló pillantást intézett a vendégemre majd felém fordult.

- Szóval folytatnám. Naminak agyrázkódása volt és emlékezetkieséssel járult. - közölte szárazan a tényeket. Lesokkoltam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit kéne tennem legszívesebben oda rohantam volna hozzá és ezerszer bocsánatot kértem volna jó szorosan magamhoz ölelve őt.

- Mennyire nem emlékszik? – kérdezte a menedzserem.

- Kicsit több mint egy évre. Ő úgy tudja, hogy még a szüleinél lakik mikor már lassan két éve egyedül lakik. – nézett fel az orvos rólam.

- Magunkra hagyna kicsit? – szólt újra menedzserem. Az orvos csak bólintott és kiment.

- Itt a lehetőség. Most fájdalom nélkül el tudjuk engedni és nem lesz több baj. – nézett rám.

- Nem engedem el! Meg vagy őrülve?! – néztem rá hitetlenkedve.

- De itt a lehetőség! A kiadó sem fog csesztetni vele és nem lesz több olyan cikk, ami esetleg a karrieredbe keresztbe tehet! – magyarázta mintha egy egyértelmű lenne.

- Nem fogom csak úgy kirakni az életemből! Szeretem őt! – könnyeztem be kissé. – El sem tudod hinni mennyire fájna nekem! Az, hogy idegen vagyok neki az is fáj, de legalább a megismerkedésünket jobbra tudnám csinálni! – gondolkodtam már tovább a dolgokon.

- Chan figyelj. Neki is jobb lesz így neked meg kell próbálnod elengedni mert így lesz a legjobb. Nami most kicsit újra kezdheti a dolgait. – próbálta szépíteni a dolgokat.

- Hadd gondolkodjak kicsit kérlek. – csuklott el kissé a hangom.

- Rendben. – majd megsimogatta fejem és kiment. Amint az ajtó ismét csukva lett a könnyeim elárasztották az arcom és hirtelen nem is tudtam mit csináljak csak jó szorosan megakartam volna ölelni Namit.

* Time skip*

* Nami szemszöge*

Végre kiengedtek a kórházból. Majdnem egy hónapig voltam bent és kezdtem már nagyon megunni azt a büdös fertőtlenítő szagot. Az állapotom sokat javult a doki szerint szóval egy hónap múlva kell csak visszamennem kontrollra.

Amint kiléptem a friss levegőre egy kellemes borzongás járt át. Végre normális levegő bár anyukám mindig nyitott ablakot mikor jött, de ez más volt. Végre én voltam kint nem pedig a szél fújt be egy ablakon. Apukám előttem cipelve a cuccaim vezetett a kocsinkhoz én pedig követtem őt anyámmal az oldalamon. Most még jobban figyel rám és ez néhol már zavaró de nem tudok mit tenni hisz az édes anyám persze hogy aggódik. 

Egy furcsa alak napszemüvegben, maszkban és baseballsapkába szinte végig követett minket ezért anyámat megbökve hívtam rá fel a figyelmét. Ahogy ránézett az illetőre bólintott kicsit majd így szólt.

- Ne foglalkozz vele apád itt van, ha bármi lenne. – mosolygott rám. Nem tudtam nem foglalkozni vele egyszerűen valami megfogott benne.

Mintha ismerném....