Véletlen? [Bang Chan FF]

-33-

Végre emlékszem Chanra. Minden emlékem visszajött hála neki. Vagy is jobban mondva Hannahnak. Vagy a szüleim alakították így az egészet? Tökmindegy végre emlékszem mindenre. Miután beszéltem egy kicsit Channal és a szüleivel elvonultam kicsit és felhívtam a szüleimet.

- Szia kislányom minden rendben? – hallottam meg anya aggódó hangját.

- Szia anyu igen minden rendben. Sőt jobban, mint hinnéd... - sóhajtottam boldogan.

- Na mi történt? – kíváncsiskodott egyből.

- Minden visszajött...- mondtam. A vonal túloldaláról semmi válasz. – Anyu? Itt vagy még?

- I-Igen kicsim. Ez valami csodálatos! – szipogott a telefonba. Persze hogy elsírta magát. Eközben Chan mellém sétált és átölelte a derekam.

- Nem akarnak a szüleid átjönni hozzánk? – kérdezte Chan.

- Nem tudom. Anyu szeretnétek megismerni Chan családját? – kérdeztem a telefonba.

- Persze! Ha csak nem vagyunk útban. Hadd beszéljek az anyukájával. – kezdett el egyből szervezkedni anya. Én kuncogva elmentem Chan anyukájához majd oda adtam a telefont.

- Halló? Jessica Bahng. – szólt a telefonba. És már el is kezdek beszélgetni. Tipikus anyukák. Eközben Chan megfogta a kezem és kihúzott a konyhából a folyosóra, ahol senki nem látott minket.

- Annyira hiányoztál Nami...- ölelt magához.

- Nekem is hiányoztál. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Valami mindig hiányzott. – bújtam ölelésébe.

- Olyan rossz volt látni mikor elmentetek úgy mellettem, hogy nem adhattam se ölelést sem semmit. És láttam, hogy rám néztél azokkal a szép szemeiddel...szívfájdalom volt hagyni téged, de az orvos megtiltotta. – sóhajtott csalódottan.

- Nem is értem miért nem szólhattál hozzám mármint értem én, hogy ha nem ismerlek fel neked fáj, de most is te hoztad vissza ezt akkor ott miért nem lehetett? – értetlenkedtem.

- Nem tudom, de a lényeg, hogy most már emlékszel és újra a karjaimban vagy. – mosolygott rám.

- Igen igen, de ezt most tényleg nem értem miért gátolt meg minket ebben. Valaki lefizette vagy ezt így szokás hogyha valakinek kiesik egy személy hagyja elfelejteni ezek hatalmas fájdalmat okozva a másiknak, aki felejtve lett? Nem tudom összerakni ennek mi haszna volt csak sokkal nehezebbé tette az egészet. – gondolkodtam és próbáltam összerakni mi folyik itt. Erre Chan csak kuncogott egyet és megcsókolt. Érezte, hogy az arcom felforrósodik és előjön az a jóleső bizsergés végig a testemen. Viszonoztam csókját és szinte minden kiment a fejemből egyedül ő maradt meg benne.

Később Chan szobájában feküdtünk az ágyba és pihentünk. Karjai szorosan a derekamon volt és feje az én mellkasomon pihent majd halkan elkezdett valamit motyogni.

- Ne motyogj. Mond hangosabban Channie. – mondtam és beletúrtam sötét barna beállított hajába.

- Annyira sajnálom azt a balesetet...figyelnem kellett volna az utat jobban és most ugyan úgy lehetne minden, mint régen... - fejezte be mondatát halkan.

- Én is sajnálom, hogy eltereltem a figyelmed, de elvileg nem is a mi hibánk volt, hanem a másik sofőré. Emiatt ne legyen bűntudatod. – próbáltam nyugtatni miközben arcára simítottam. Ő erre csak némán bólintott és pihent tovább a mellkasomon valószínűleg a szívverésemet hallgatta.

- Emlékszel, hogy mielőtt történt volna a baleset menni akartunk valahová? – simogatta meg a derekam Chan a mondata közben.

- Halványan rémlik valami. Valami olyan is volt, hogy féltünk mi lesz valamivel, ha elmegyünk otthonról. De az már tényleg nincsen meg. – néztem a plafonra gondolkodóan.

- Majd emlékezni fogsz, de most nem ez a lényeg. Szeretnél még mindig elmenni oda? – mosolygott lágyan.

- Persze miért ne? Kitudja mit találtál ki még akkor. De ha megyünk akkor nem autópályán. Akkor inkább sima utakon vagy nem te vezetsz és akkor rám tudsz figyelni. – szóltam szigorúan.

- Értettem főnökasszony. – kuncogott és a fejét a mellkasomba fúrta amire felnevettem és tovább simogattam a fejét. – Akkor előbb megyünk még valahová aztán a titkos meglepetéshez.

- Oké de előbb fekszünk és nem mozdulsz innen mert most jó így. – csuktam be a szemem ellazulva mire Chan a hüvelykujjával cirógatni kezdte az oldalamat, amitől még jobban ellazulta. Olyan biztonságban és boldogságban éreztem magam és érzem, hogy ez hiányzott az életemből. Chan hiányzott az életemből nélküle minden üres volt, de most újra minden jó. Újra érzem, hogy élek és most már tényleg nem választhat el senki tőle. Nem fogom engedni...

*Time skip*

Két nappal később Chan elvitt ebédelni és egy külön éttermet bérelt ki, de azt mondta, hogy ez most fontos lesz és hogy nem egyedül leszünk. Erre én egész nap ezen idegeskedtem hiszen mi van, ha elrontok valamit és tönkre teszek valamit Channak. Mi élőbb ott voltunk az étteremben és vártuk a többi vendéget. Idegesen rugóztattam a lábat és vártam, hogy legalább egy személy bejöjjön végre azon a nyomorult ajtón, hogy tudjam mennyire komoly a helyzet. Pár perc múlva egy sima melegítőnadrágos és egy egyszerű pólót viselő ember jött be az ajtón és tartotta azt. Nem tudtam ezt hová tenni, de aztán megláttam ahogy a Stray Kids tagjai beszélgetve jönnek be az ajtón mind laza öltözetben. Amint megláttam őket a róluk lévő összes emlékem újra vissza áramlott egyszerre a fejembe. Kissé megszédülve fogtam meg Chris karját, aki aggódva térdelt le a székem mellé.

- Minden rendben? – vizsgálta aggódó tekintettel az arcomat.

- Persze csak kicsit megszédültam. Hiányoztak a srácok. – néztem enyhe mosollyal Chanra, aki szintén elmosolyodott aztán futás hallottunk meg. Mind a ketten a hang irányába kaptuk a fejünket és láttuk ahogy I.N fut felén boldogan és éppen rám akart vetődni mikor Changbin elkapta a pólóját hátulról így megakadt szegény.

- De Noona... - mutatott rám szomorúan Jeongin mire kuncogtam egyet és lassan felálltam a székről és oda mentem hozzá és megöleltem, amit ő egy csontropogtató öleléssel viszonzott.

- Finoman Jeongin! – szólt rá Changbin és mellénk sétált majd ő is megölelt engem sokkal finomabban, mint I.N.

- Ennél óvatosabb ölelést még nem kaptam senkitől Binnie. – kuncogtam.

- Én vigyázok rád. Nem úgy, mint egyesek. – nézett I.N-re de aztán Chanra tévedt a tekintete, aki bűntudatosan nézett le a földre így engem elengedett, hogy Chanhoz tudjak menni.

- Baby mondtam, hogy ne legyen bűntudatod. – simogattam meg Chris karját.

- Tudom de nem olyan könnyű elfelejteni, hogy én ültem a volánnál. – nézett rám szomorúan mire megsimogattam az arcát.

- Mindenki tudja, hogy te nagyon jó sofőr vagy Hyung. – fogta meg a vállát Minho.

- Ez nagy szó a linóleumtól. – kuncogtam mire Minho rám kapta a tekintetét és egy ölelésnek álcázott csiki támadást kaptam. Channak kellett elvennie tőle mivel már kezdett fájni a hasam a nevetéstől. Aztán szépen mindenki lassan adott egy normális ölelést és elkezdődött a családi hangulat. Ez már nagyon hiányzott. Az a nyüzsgés és hogy néha figyelnek, mint a kisgyerekek egyszerűen hiányzott. Az álmom újra teljessé lett. Legalább is én úgy éreztem.

Minden olyan tökéletesnek érződött...

Már nem is tudok elégszer bocsánatot kérni...Ha találtok helyesírási hibát kérlek jelezzétek bármelyik résznél.