Véletlen? [Bang Chan FF]

-15-

Lassan egy hónap telt el mióta újra a fiúkkal vagyok. Ugyan úgy főzök nekik meg a házi munkába segédkezek csak fizetség nélkül. Mellette egy éjjel nappaliban dolgozom és nem kissé érzem magam haszontalannak, hogy itt dolgozom. A fiúknak erről nem panaszkodtam pedig szívem szerint elmondtam volna nekik mi nyomja a lelkem. Nem szerettem volna nekik teher lenni. Éppen turnén vannak, de én jelenleg is náluk tartózkodom, hogy rendbe tartsam a házat. Néha Chan pulcsijába bújva pihentem kicsit, ami annyiba merült ki, hogy kicsit felnéztem instára. Miközben görgettem sokszor szembe jött velem a koncertről való képek és videók ahogy hallgattam ahogy megannyi ember sikítozva rajong a fiúkért kicsit mélyebb gondolatok jönnek elő. Ha bármi lenne köztem és Chan között legalább egy kis szikra akkor is a koncerteken végig nézve a hatalmas tömegen ezerszer szebb lányokat látna és akkor miért én kellenék neki. Egy könnycsepp gördült le arcomon, amit először nem is vettem észre csak mikor többi is neki indult. Hiába töröltem arcom egyre több és több könny jött elő. Nagy hangzavar ütötte meg fülem és az ajtó zára kipattant. Ilyedten fogtam meg a serpenyőt mely éppen a csöpögtetőben hevert. Halk léptekkel indultam az ajtó felé már kicsit biztonságba érezve magam bár nem mondanám, hogy normálisan cselekedtem. A folyosóra kilépve emeltem magasabbra a védelmi eszközöm mikor megrémült és értetlen tekintetek sokasága mért végig. Visszajöttek a fiúk és én még mindig Chan pulcsijában vagyok piros szemekkel a sírás miatt. Kicsit sokkolva futottam vissza a konyhába és raktam a helyére a serpenyőt majd kaptam le magamról Chris pulóverét. Összekócolt hajamat próbáltam megigazítani mikor észrevettem, hogy társaságom akadt. Chan figyelt engem és ahogy tartom kezemben a hozzá tartozó ruhadarabot. Szólásra nyitva szám magyarázkodni akartam mikor csak megrázta a fejét.

- Nem szükséges, ha a pulóver megnyugtat megtarthatod, de szeretném, ha elmondanád miért sírtál. Látszik a szemeden. – aggódó tekintete végig mért és lelkemig hatolt. Kellemes melegség járt át ahogy enyémbe fúrta íriszeit. Leraktam a ruhát egy székre és karjaiba bújtam, amit ő először nem értett, de pár másodperc eltelével készségesen viszonozta ölelésem. Illata orromba kúszott melytől kirázott a hideg, keze nyugtatóan simogatta hátam mely néha kicsit derekamra csúszott.

- Hallgatlak. – szólalt meg kisebb csend után kellemes hangon. Jobban hozzá bújva tudattam vele, hogy nem akarok beszéli róla, amit valószínűleg megértett.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy. – érzékenyültem el egy pillanat alatt ahogy eszembe jutottak a nemrég elfelejtett tények. Próbáltam lenyugtatni magam, ami majdnem sikerült is csak Felix szinte ki csapta a konyhaajtót és nagy mosollyal az arcán közölte, hogy valami Yuyun jött vissza Amerikából és most itt van. Amint észrevett minket rögtön bocsánatot kért és kiigyekezett. Hátrébb léptem Christől, hogy fel tudjak rá nézni és csillogó szemeibe ütköztem na meg nagy mosolyába mely gödröcskéit is megmutatta.

- Gyere Nami bemutatlak Yuyunnak! Biztos neked is szimpatikus lesz. – ragadta meg kezem nagy hévvel, de egy tapodtat sem mozdultam. Értetlen fejjel nézett rám majd egész testével visszafordult felém.

- Nem hiszem, hogy tudnia kéne rólam. – halkultam el.

- Miért? Nem lesz semmi baj! – mosolygott rám. Túl aranyos nem tudok neki ellenállni.

- Igazad van. Nem lehet baj belőle. – mosolyodtam el én is majd követtem ki a nappaliba. Egy kis csoportba ültek a fiúk a lány köré és úgy kérdezősködtek az elmúlt hónapokról. Amint beléptünk a nappaliba Yuyun már szaladt volna Chrishez csak észrevett engem és értetlen fejjel mért végig majd kisebb undor jelent meg arcán. Lassabban és nyálasabb üdvözlésben részesítette Chan ügyelve arra, hogy ne legyen túl látványos a jelzése felém. Kezdett már most unszimpatikus lenni a csaj de hát nem szabad elsőre ítélkezni lehet csak mást hisz rólam. Vagy is csak remélem.