Véletlen? [Bang Chan FF]

-31-

Eljött a nap, hogy megyünk Ausztráliába. A reptéren rengetegen voltak, egyszer majdnem el is hagytuk egymást. Apa tiszta ideges volt mert nem úgy történtek a dolgok ahogy ő lelkileg felkészült rá, de a végén sikeresen felszálltunk a gépre. Az út nagy hosszú volt és mivel korán keltünk a nagy részét én végig aludtam. Anya mielőtt landoltunk volna egy fél órával előtte felébresztett, hogy rendbe tudjam szedni magam kicsit.

Kissé izgultam a landolás miatt, de olyan érzésem volt mintha már ugyan ezt átéltem volna. Erről az érzésemről nem szóltam a szüleimnek mivel nem éreztem biztosnak mi van, ha csak beképzelem mert nagyon akarok emlékezni.

Mikor landoltunk és leszállhattunk a gépről egy taxit hívtunk és egy elég szép hotelhoz mentünk. Azok az utak, amiken végig mentünk szintén ismerősek voltak. Nem tudtam miért hiszen nem voltam még Ausztráliában.

Elfoglaltuk a szobánkat és összeültünk kicsit megbeszélni miket akarunk megnézni míg itt vagyunk. Meglepően sok szabad időt kaptam városnézésre, de nem bántam.

Mostanra is kaptam kis szabad időt így úgy döntöttem körbe nézek a környéken. Sydney utcáit róttam miközben nézegettem hol a telefonom térképét, hol az utcai zsivajt. Barangoltam a városban és egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon.

- Szia látom nem idevalósi vagy. Segíthetek? – kérdezte egy kedves női hang. Hátra néztem az illetőre és egy kedves fiatal lányt láttam magammal szemben.

- Szia megköszönöm, ha megmutatod mit érdemes itt a környéken tudni. – mosolyogtam rá.

- Na akkor gyere sokat kell gyalogolni, hogy mindet is megmutassak! – kuncogott.

- Nem baj, bírom én. Egyébként Nami vagyok Nami Kim. – néztem rá kíváncsian. Ő egy pár percig csöndben maradt majd tekintetét rám emelte és megállt.

- Hannah Bang. – nézett rám komolyan, de egy kis remény csillogott a szemében.

-Hannah? – gondolkodtam el. Végig pörgettem az agyamban ezt a nevet hátha valami eszembe jut.

- Minden oké? – mosolygott rám kedvesen és egy kis csalódottság érződött a hangjában.

- Persze, menjünk tovább. – erre a mondatomra tovább mentünk. Hannah egy beszédesebb embernek tűnt nekem, de az út közben nem nagyon beszéltünk csak a lényeges információt osztotta meg velem. Ahogy mentünk a hangzavarral teli utcán elhaladtunk egy kpop bolt mellett.

Benézve az ablakon láttam ahogy tolonganak a kpop fanok különböző albumokért és különböző plüssöket szorongatva maguknál. Megálltam, hogy a kirakatból szemléljem meg mik kaphatóak a boltban. Hannah észrevette, hogy nem követem így mellém jött.

- Hallgatsz kpopot? – kérdezte kedvesen.

- Nem annyira, hogy fannak tudjam nevezni magam. Igazából a plüssöket néztem. – egy percre sem vettem le a szemem a bent nyüzsgő emberekről. Mindegyiknek csillogott a szeme ahogy az albumot vagy egyéb mást vett magához.

- Gyere nézzünk körül bent. – mosolygott rám és megfogta a karom majd behúzott a boltba. Nem tudtam nem ellenkezni hiszen én is kíváncsi voltam. Körbe néztük a sorokat és a polcokat, de csak egynél állt meg Hannah.

- Őket ismered? – mutatott rá egy poszterre, amin nyolc férfi szerepelt.

- Stray Kids? – olvastam el a banda nevét és valami bevillant. – Az egyik kedvenc számom tőlük a Miroh... - emlékeztem vissza.

- Tényleg? – csillant fel a szeme. – A tagokat tudod? – kérdezte izgatottan. De megráztam csalódottan a fejem.

- Áh semmi baj. Ez is jó, hogy tudsz mondani egy számot tőlük. – mosolygott rám kedvesen.

- Persze hogy tudok szép lassan egyre nagyobb hírnevet kapnak és egyre többen kezdik el hallgatni a zenéjüket. Egy rossz számot sem tudok mondani tőlük! – érveltem amellett, hogy lassan nincs olyan ember, aki nem hallott róluk. Hannah arca megdöbbentséget mutatott.

- Bocsánat kicsit hevesen reagáltam. Lehet még is hallgatok tőlük zenéket. – túrtam hajamba egy kínos mosoly kíséretében.

- Ez nagyszerű! El sem tudod hinni milyen boldogságot okoztál most nekem! -ölelt meg hirtelen.

- Örömet? Miért? – viszonoztam lassan ölelését.

- Az mindegy. – ölelt tovább szorosan.

- Oké. – szóltam bizonytalanul. – Mond még egyszer a neved kérlek. – néztem rá.

- Hannah Bang. – mosolygott rám. Ahogy elismételte a nevét eszembe jutott ki ő. Emlékeztem, hogy én már találkoztam vele és nagyon jóba lettünk valamiért. Ekkor könnybe lábadt a szemem.

- Hannah emlékszem rád! – sírtam el magam ott a boltban mindenki előtt.

- Komolyan? Uram isten! – ölelt át szorosan és kissé ugrált is közben. Viszonoztam ölelését majd újra eltoltam magamtól, hogy beszélni tudjak vele.

- Nem tudom, hogy miért emlékszem, de emlékszem rád! Emlékszem, hogy már ezelőtt is voltam Ausztráliában és ott megismertelek. Az okát nem tudom miért voltam itt és hogy hogy is lettünk ennyire jóba, de arra emlékszem, hogy szinte ugyan így ismertelek meg! – nevettem kissé.

- Majd arra is emlékezni fogsz ne aggódj teszek róla. – mosolygott rám magabiztosan. – Most menjünk vissza a szüleidhez, hogy tudják ezt a jó hírt!

- Rendben de előtte menjünk valamit enni mert éhen halok. Tudod a repülő úton nem ettem sokat. – nevettem el magam kicsit.

- Jó akkor nézek gyorsan valami kajáldát. – kapta elő telefonját és nézni kezdte rajta a választékot. Déjà vu érzése futott végig az egész testemen és újra olyan furán éreztem magam, mint a repülőn.

Ez biztos nem véletlen...