Véletlen? [Bang Chan FF]

-14-

Azóta a bizonyos nap óta lassan egy hónap telt el. Durva mi? Semmi kapcsolat a fiúkkal. Azt érzem egy lyuk lett a lelkemben. Az a rövidke idő alatt annyira hozzá nőttek még jobban a szívemhez, hogy most elveszteni őket nem kicsit fájt. Befordultam elég rendesen szüleimmel sem beszéltem, de még a barátnőimmel sem, akik pedig magukra vették, hogy most nekem kevertek galibát. Szó sincs arról, hogy bárki hibás lenne rajtam kívül. Annyi mindennel megelőzhettem volna ezt az egészet, de mégsem tettem semmit ellene. Nem tudhattam ez igaz, de eleve számíthattam volna rá, hogy ha az egyik tag felhív bárki láthatja. Most már mindegy. Semmit nem tudok visszafordítani ők lassan mennek turnézni nekem meg össze kéne szednem magam. Nekik könnyebb volt valószínűleg túllépni mivel én csak egy takarítónő voltam számukra.

*Chan szemszöge*

Egy hónapja nincs velünk Nami és egy fura érzés lappang bennem. Hiányzik nem tagadom, de a bennem lévő érzelmet nem tudom leírni. Az elején megkellett szokni, hogy nincs velünk egy olyan személy, aki lassan az anyánk volt, de közben egy legjobb barát is. A fiúktól mai napig hallgatom, hogy nekik hiányzik. Főleg Jeongin ennek a szóvivője. Mondtam nekik, hogy próbálják elengedni és a turnéra koncentrálni, de persze mindig megkaptam, hogy mondani könnyű. Nekem is marha nehéz elengedni valami megfogott benne és így megnehezíti a dolgomat. Gondlatmenetemet egy kopogás zavarta meg. Engedélyt adva a benyitásra egy Lee Know bukkant fel.

- Miért nem jössz már ki kicsit filmet nézni? – szólalt meg semleges hangnemben.

- Ne haragudj gondolkodom. Mit néztek? – érdeklődtem, de egy szúrós pillantást kaptam.

- Nekünk mondod, hogy próbáljuk meg elengedni mikor neked a legnehezebb és ezt mindenki látja szóval nem tudod tagadni. – mondta ki hirtelen a teljes igazságot. Tekintetem a padlóra vándorolt ezzel tudatva Minhoval, hogy telitalálat volt.

- Valami megragadt benne, de nem tudom mi és ez az egész borzasztó nehéz. – sóhajtottam fel nehezen.

- Hyung csak nem megtetszett a takarítónő? – húzogatta szemöldökét egy sunyi mosolyt ejtve. Csöndben elgondolkodtam a kérdésen próbáltam rájönni, hogy lehet tényleg ez okozza-e a szenvedésem. Pár perc csend után megszólaltam.

- Nem hiszem igazából lehet csak azért hiányzik mert segített és egy kis terhet levett mindenkiről. – fejeztem be rövidke gondolatmenetem. Azt hiszem ez az igazság. Nem vagyok benne biztos. Egy nagy csattanásra lettem figyelmes miközben újra elkalandoztam. Felkapva fejem a hang irányába vettem észre, hogy Lee Know ment ki egy ajtó becsapással. Valószínűleg felhúztam csak nem tudom mivel.

*Nami szemszöge*

Össze szedve magam végre elhagytam a lakásom és a célom a volt munka helyem volt, ahol még a fiúk előtt terveztem dolgozni. Remélem vissza tudok oda még menni és újra felvesznek. Buszra szálltam és kb. egy fél óra múlva kívánt helyszínen voltam. Belépve az étterembe megláttam a bárpult mögött állva. Sietve lépdeltem hozzá közelebb majd megszólítottam.

- Daegun úr. – néztem rá várva hátha észrevesz végre. Rám kapva tekintetét végig mért és egy kisebb undor jelent meg az arcán.

- Kisasszony miben segíthetek? – kimért hangsúllyal szólt hozzám, amit nem tudtam hová tenni. Megköszörülve torkom válaszoltam kérdésére.

- Szeretnék visszajönni ide dolgozni. – hangom bizonytalannak hangzott a nagy nyüzsgés közepette.

- Ch most már ide vissza mi? Az nem jött be szóval vissza oda, ahol egyszer bevált az ártatlanságod. Nem tudom mit gondoltál. – csóválta fejét és lenéző pillantással ajándékozott meg. Tettére lehajtottam fejem és a cipőmet kezdtem vizsgálni.