Miért?

4.

Jungkook:

5 éve vártam erre a napra. 5 évig szenvedtem. Minden erőmmel azon voltam hogy kibírjam az éveket. Taehyung, ő miatta. Minden nap gondoltam rá, látni szerettem volna. De ma, ma eljön az a pillanat amikor újra láthatom.

Soha nem fogom elfelejteni mi történt velem a börtönben. Kínzás volt az egész, viszont ez normálisnak számított. Hisz kit érdekel ha víz alá nyomnak egy "bolond" gyereket? Kit érdekel ha már fulladozik? Megérdemli!

De nem érdekelt. Elviseltem ezt is, és sok mást is. A sok gyógyszert, a sok kísérletet. Nem én voltam az egyetlen, mégis rám szálltak. Voltak akik féltek tőlem, de voltak akik lenézően mértek végig minden nap. Undorodtak tőlem.

Megerősödtem. Öcsém tartotta bennem a reményt. Ha egyszer kimegyek onnan, akkor olyan lesz minden mint volt. De hogy lehetne ez lehetséges? Mit tettem?

Utál. Undorodik. Vagy a legrosszabb. Fél tőlem.

Az a nap. Nem leszek képes elfelejteni. Hogy tehetném? Saját kezeimmel végeztem nevelőanyámmal. Nevelőapámat kómába küldtem. És ezt Taehyung mind végignézte.

Mit várok tőle? Hogy majd nagy mosollyal az arcán az ölembe ugrik?

Mikor megérkeztünk a ház elé, idegesség fogott el. A kocsiban maradtam még, de a sötétített ablakon néztem ahogy mostohaöcsém kilép az ajtón és beszélgetni kezd az előtte állókkal.

Megnőtt. Haja hosszabb lett, világosbarna színben pompázik feje tetején, kissé kócosan. Teste ugyanúgy vékony, még mindig alacsonyabb lehet nálam. Arca viszont férfiasabb lett. Mégsem tudnám komolyan venni, gyermeki vonásai megmaradtak.

Arcán sok érzelem fut át, mégis tartja magát. Számat rágcsálom, hisz ha most elutasít, vagy visszavisznek a pszichiátriára vagy kiraknak valahol az út szélén hogy kezdjek magammal valamit.

Szerencsére elindulnak felém a rendőrök, majd kinyitják az ajtót és kiszednek az autóból. Kezemen bilincs van, mi meglepő. Még ők is félnek tőlem, hiába mutatják hogy nem.

Mielőtt belépek a házba, veszek egy mély levegőt. Annyiszor elképzeltem már ezt, most mégis izgulok hogy mi fog történni.
Megcsap az illat, amit már 5 éve nem éreztem. A sok emlék. Mikor belépünk a nappaliba meglátok egy szőke hajkoronát, ami ha nem tévedek öcsém legjobb barátjához tartozik, akit sosem szerettem. Mindig belevitte a rosszba Taehyungot, a személyisége pedig idegesítő számomra. Mindenki szerette a családban, én voltam a kivétel.

Leültem a fotelbe, mindkét oldalamon állt valaki. Lehajtott fejjel hallgattam mit mond az az idióta. Mégis Jimin válaszolt mindig barátja helyett. Éreztem. Éreztem Taehyung pillantását magamon. Konkrétan lyukat égetett belém. Mégsem néztem fel rá.

Az sem kerülte el figyelmemet hogy egyáltalán nem koncentrált az előtte ülő orvosra. Akkor eszmélt csak fel, mikor menni készültek. Kezei remegtek, babrált velük egész végig. Dadogott, amit csakis akkor szokott ha ideges vagy fél. Attól tartok, most mindkettő jelen volt benne.

Fellélegzés volt mikor levették rólam a bilincset, még nagyobb mikor a szőke elhagyta a nappalit. Taehyung azóta nem vette le rólam szemét, viszont nem mert se megszólalni, se megmozdulni.

Lassan emeltem fel fejem. Üvegesen néztem rá, mégis elmosolyodtam hisz erre vártam már mióta. Ő pedig kikerekedett szemekkel nézett rám. Talán sebhelyem miatt, talán kissé ijesztő mosolyom miatt. Nem érdekelt. Felálltam majd hirtelen indultam meg felé hogy szoros ölelésbe vonjam.

Ijedten ugrott egyet hátra mikor nyitottam szét karjaimat. De úgy megugrott hogy még el is esett, ezzel koppanva a padlón.

Jimin sietve jött ki a konyhából, mire nekem eltűnt mosolyom és felvettem szokásos arcom. Mérgesen nézett rám az alacsonyabb, majd kissé meglökve guggolt le barátjához.

-Mit csinálsz? Most jöttél ki és máris bántod?!-emeli fel rám hangját. Én csak semlegesen nézek rá. A barnahajú feláll barátja segítségével, de ezt megunva mentem be a konyhába.

Engedtem magamnak vizet majd zsebemből elővettem délutáni gyógyszereimet. Hallottam hogy követtek, nézték mit csinálok. Egyszerre tettem bele számba az összes kapszulát majd nyeltem le őket. Poharam a mosogatóba raktam, aztán elindultam az emeletre.

Megálltam egy pillanatra szobám ajtaja előtt, nem tudtam mi vár rám. Poros lesz? Netalán mindent eldobtak? Ezek voltak a legrosszabbak amikre gondolhattam, mégis hirtelen nyitottam be, elképzelve bármit.

Szobám ugyanolyan volt mint amikor elmentem. Azon kívül hogy most rend volt. Minden szépen meg volt csinálva. Furcsálltam is, de szívem mélyén örültem. Leültem ágyam szélére és tenyereimbe temettem arcom. Kifújtam a bent tartott levegőt, fejem viszont felkaptam az ajtó felől érkező hangokra. Meg sem lepődtem azon hogy Jimin áll az ajtóban. Tae-nek jobban örültem volna.

-Ma itt alszom.-mondja komoran, csak megrántom vállam-Nem fogom hagyni hogy bármit is csinálj Taehyungal.-szavai komolynak akarnak hatni.

Csak elmosolyodom, majd felállok és lassú kimért léptekkel megyek felé. Fél lépésre tőle állok meg. Hátrálna, de megembereli magát és nem teszi. Mélyen nézek szemébe, s ugyanolyan mosollyal kezdek el beszélni.

-Nem érdekel mit csinálsz.-suttogom majd győzelemittas mosollyal veregetem meg vállát. Becsapom ajtómat ugyanolyan vigyorral képemen, de a falap túloldaláról hallom ahogy eltrappol.

Arcomat újra komorság uralja, egyszerűen kikészít a szőke hajú. Idegesen sóhajtva dobom le magam az ágyra, majd kezdek el gondolkozni. Nem fér fejembe ez az egész. Taehyung...Nem tarthat tőlem örökre. Nem kerülhet örökre. És legutoljára...nem utálhat örökre.

Ne félj tőlem, nem bántalak, tudod.