Miért?

9.

Taehyung:

Nem kellett sok. Jimin idegesen, de szomorúan állt fel mellőlem. Kijelentette hogy neki idő kell hogy ezt feldolgozza. Megköszönte vigasztalásom, de most egyedül kell lennie. Megértettem, hisz mi mást tehettem volna. Engedtem hogy elmenjen, ezzel magamra hagyva.

Nem hagyott a tudat hogy sok dolgot nem tudok még bátyámról. Azt hittem mindent elmondtunk egymásnak. Hisz azelőtt mindenről beszéltünk. Nem voltak tabuk. Mégsem mondta el hogy mennyire szenvedett.

Fejemet fogva gondolkozom. Beszélnem kell valakivel erről. Jungkook semmit nem fog mondani, túl makacs és nem is őt szeretném megkérdezni. Yoongi lesz az én emberem. Hétfőn suli után beszélni fogok vele, addig várok.

...

Idegesen kopogtatok ujjaimmal a padon. Mindjárt kicsengetnek az utolsó órámról és már mennék hogy beszéljek a menta hajúval. Az elején nem akart belemenni, de addig nyaggattam míg el nem fogadta. Megörültem, hisz végre megtudom az igazságot, amit Jungkook titkol előlem. A fekete hajúval nem beszéltem sokat a hétvége maradék idejében. Alig találkoztunk, hiába voltunk egy házban. Került engem, aminek részben örültem is, meg nem is. Nem értettem miért csinálja, de nem volt bátorságom közeledni hozzá.

Hálát adtam az égnek mikor meghallottam a csengőt. Cuccaimat gyorsan összepakolva kaptam hátamra táskámat, majd rohantam a folyosóra. Mivel Yoongi nem velem járt egy osztályba, igyekeztem megtalálni a sok diák között. Szerencsére hamar kiszúrtam ahogy menekülni próbál a tömegben. Utána kaptam ezzel megállítva, de ő csak szenvedve nézett rám.

-Kérlek.-néztem rá könyörgően. Csak sóhajtott egyet beletörődően és elindult a kijárat felé. Utána siettem hogy ne maradjak le annyira. Nem sietett, mégis szedte lábait így tartanom kellett a lépést.

Csendben sétáltunk míg meg nem érkeztünk egy parkhoz. Ott leült egy padra majd előre kezdett nézni. Őt nézve ültem le mellé, vártam hátha mond valamit, de nekem kellett megszólalnom.

-Hogy lettetek jóba?-kérdezem kíváncsian, hisz Jungkook sosem mondta hogy így kijöttek a menta hajúval.

-Egy pszichiátriára jártunk.-sóhajt egy aprót-Ketten voltunk a váróban, de ő leült mellém.-piszkálja kezeit-Látta mennyire szarul vagyok így beszélni kezdett hozzám. Ignoráltam, senkihez és semmihez nem volt akkor kedvem. De ő akkor is folytatta. Hülyeségekről beszélt, mindenről ami eszébe jutott.-mosolyodik el halványan-Addig amíg rá nem szóltam hogy fogja már be. Erre ő csak elmosolyodott és megveregette vállam. Furcsán néztem rá, de pont hívott az orvosom így elváltam tőle. Mikor kijöttem, ő már nem volt ott.-néz rám.

Csak meglepődve nézek rá. Jungkook mindig is egy energetikus ember volt, folyamatosan pörgött. Ezért is tudott általában felvidítani, a mosolya engem is megmosolyogtatott.

-Mindig ezt csinálta?-hajtom le fejem suttogva.

-Nagyrészt. Már kezdtem hozzászokni hogy mindig felidegesít. De egy nap, nem jött oda. Leült és csak előre nézett. Bámultam őt, de ő nem nézett rám. Meg sem mozdult. Mintha egy lélek se lett volna benne.-gondolkozik el egy pillanatra-Annyira furcsálltam, hisz még nem láttam akkor olyannak. Erőt vettem magamon és melléültem. Észre se vette hogy valaki a közelébe ment, ugyanúgy előre nézett. Beszéltem hozzá, de rám se hederített. Aggódóan néztem rá, addig amíg ki nem jöttek érte.-fogja fejét-Az orvosa leguggolt elé, térdeire tette kezét. Beszélni, suttogni kezdett neki, semmit nem hallottam. Jungkook egyszer csak felállt és besétált a szobába. Meglepődötten néztem a dokira, ő pedig szomorúan elmosolyodott.-csak néztem rá, szörnyülködve. Bátyám sosem mutatta nekem ezt az oldalát.

-Ezután?-kaparom az ujjamon a bőrt.

-Nem kérdeztem az esetről. Ugyanúgy beszélgettünk mint azelőtt. Elmondtam neki a problémáim, megbíztam benne.-bujkál egy mosoly szája sarkában-Sírtam a vállán, támaszt adott nekem. De mikor én kérdeztem tőle a problémáiról...nem válaszolt. Kerülte a témát, folyton terelt. Furcsálltam, hisz én mindenbe beleavattam. Azt mondogatta, egyszer el fogja mondani. Ez sosem következett be. Nem volt rá alkalma.-dobol lábával-Egyszer láttam. Olyan helyzetben.-néz  rám szenvedő arccal-Kiborult. Őrjöngött. Kiabált és rombolt. Neki akart rontani a pszichiáternek, de időben lefogták. Akkor láttam igazán, ki is ő. Rángatózott a kezek között, addig míg be nem nyugtatózták. Borzalommal néztem rá.-rázza ki a hideg-Minden egyes nap tartottam vele a távolságot, amit ő szomorúan tartott be.-dől hátra a padon-Nem bírtam sokáig, eltekintettem attól amit láttam. Így elmondott mindent, hogy mi is zajlik le benne. Legjobb barátomként tekintettem rá.-csukja be szemét egy pillanatra.

-Akkor azért volt olyan...-suttogom magam elé.

-Tessék?-hajol közelebb.

-Letört volt. Megkérdeztem tőle, de nem mondott semmit. Tudod..Jungkooknak sosem voltak barátai.-válok még szomorúbbá-Féltek tőle. Undorodtak.-grimaszolok egyet-Ezért voltunk mindig olyan közel egymáshoz.-tér vissza mosolyom.

-Mondta hogy sosem jött ki jól az emberekkel. Ezzel egyet tudtam vele érteni, hisz én sem voltam egy közösségi alak.-vakarja meg tarkóját.

-Mi történt azok után?-túl kíváncsi vagyok, de egyben félek is a válaszoktól.

-Minden jó volt. Addig, amíg el nem kezdett rosszabbodni az állapotom.-sóhajt szomorúan-Alig jártam a terápiákra, kezdtem feladni mindent. Mindig az erdőben voltam, ahol a közös helyünk volt. Oda mentünk ha magányra vágytunk vagy egymás társaságára.-néz fel az égre-Elvesztettem a reményt, ezt Jungkook is látta. A hídhoz mentem az éjszaka. Kész voltam megtenni.-nyel egy hatalmasat mire én csak szám elé teszem kezem-Elrugaszkodtam a széléről, elengedtem a korlátot. Viszont nem estem le, valami visszarántott. Az a valami Jungkook volt, egy zihált és aggódó fejű Jungkook.-vigyorog-Megmentett engem.-néz mélyen szemembe.

Hitetlenkedve fordulok el. Miért nem mondta el ezeket? Miért nem bízott meg bennem?

-Segített. De nem vettem észre hogy mekkora segítség kell neki. Panaszkodott, mindig. Akárhányszor találkoztunk, csak is arról beszélt hogy valami történni fog. Érzi hogy tenni fog valamit.-remeg meg hangja-Annyira félt, hogy több nyugtatót kért. Persze megadták neki, hisz beteg volt.-horkant-Sosem gondoltam volna hogy olyan helyzetben fogom látni, mint akkor. Elmentem hozzátok, mivel nem vette fel a telefont és az üzeneteimre se válaszolt. Aggódtam, hisz addig nem történt olyan. Nem voltál se te, se a szüleid otthon, így bátorkodtam bemenni az ajtón. Csend volt a házban, szólítgattam, de nem válaszolt. Remegő kezekkel nyitottam be szobájába.-fújja ki reszketegen a levegőt-Ott feküdt, az ágyon. Eszméletlenül.-törli le erőszakosan arcát-Ijedten futottam oda hozzá, remegve emeltem fel, így kezéből kiesett a gyógyszeres üveg. A fürdőbe vittem, amilyen gyorsan csak lehetett meghánytattam. El sem tudod képzelni mit éreztem mikor sikerült.-néz rám meggyötörten, piros szemekkel-Megmostam arcát és hagytam had adja ki ami benne volt. Félek, ha később megyek, nem élte volna túl.-kétségbeesetten beszél hozzám.

Észre se vettem hogy már nekem sem szárazak szemeim. Csak úgy folynak könnyeim, nem lehet őket megállítani.

-Azt hittem arra mondta hogy tenni fog valamit. Tévedtem.-hajtja le fejét-Mikor megtudtam mit tett, hitetlenkedve álltam fel, de rögtön térdre estem. Úgy éreztem az én hibám egyben. Hisz annyiszor mondta hogy mennyire fáj neki belül.-szipog-Hogy mennyire szenved. Azt mondta nem bírja visszatartani, fel akar törni belőle. Először nem értettem, de mikor elmondta mi történt az elmúlt években akkor mikor nem tudta kordában tartani, elszörnyülködtem.-vesz elő egy zsebkendőt.-Amikor elmondták részletesebben mi történt, nem is hittem el először. Magamba estem. Alig fért a fejembe mikor levelet kaptam tőle.-felkapom fejem-Amikor csak tudott levelet írt nekem, de én nem válaszolhattam. Elmondta mit tesznek vele a börtönben. Ezt most nem szeretném részletezni.-könyörgően néz szemeimbe-Leírta mennyire hiányzol neki, hogy alig várja hogy láthasson.-mosolyog rám, én viszont alig tudok hinni füleimnek-Szeret téged Taehyung, kérlek legalább te értsd meg a helyzetét.-meggyötörten áll fel, majd könnyeit törölgetve sétál el.

Megpróbállak megérteni, de nem tudlak viszont szeretni.