Miért?

24.

Jungkook:

Borzasztóan ideges voltam. Legszívesebben ott helyben megöltem volna azt a gyereket, de nem tehettem. Nem akartam még ennél jobban is elborulni, Taehyung miatt. Így is sokkos állapotban volt, nem kockáztathattam.

Fájt látni ahogy rám nézett, könnyes szemeivel. Elveszett volt és bennem próbált menedéket találni. El sem hittem mikor megengedte hogy megfogjam a kezét. Jól esik hogy ugyanúgy bánik velem és próbál nem a hibáimra fókuszálni.

Otthagytam azt a Mingyu gyereket, de még nem végeztem vele. Ha mostmár tényleg mégegyszer Tae közelébe megy, nem állok meg itt. Hogy bánthat valaki egy olyan tüneményt, mint öcsém? Mondom ezt én.

Görcsösen szorongatta kezemet hazafelé, de én csak bíztatóan megszorítottam, emiatt alábbhagyott cselekedetével. Láttam rajta hogy mindjárt elsírja magát, ezért nem hoztam fel a témát. Még csak meg sem szólaltam.

Otthon előre engedtem az ajtón és utána mentem csak én. Levettük kabátjaink és cipőink szótlanul. Minden mozdulatát néztem, de ő egyszer sem pillantott rám. Csak lefelé nézett, sehova máshova.

A nappaliba indultunk, azt hittem ott is maradunk, de ő a lépcső felé kezdett sétálni. Szeretnék beszélni vele, de nem ajtón keresztül, mint nemrég.

-Tae!-szólok utána mire megáll és rám néz.

-Igen?-suttogja, hangja halk.

-Beszélünk?-próbálok hatni rá, hátha belemegy.

-Figyelj, én...-fordul felém teljes testtel miközben kifogást akar keresni.

-Nem kell erről.-vágok szavába és ettől a mondattól megnyugodni látszik-Nem erőltetek semmit. Csak beszélgetni szeretnék.-szögezem le-Bármiről. Úgy mint régen.-mosolyodom el halványan.

-Rendben.-egyez bele egy kis csend után és szája sarkában ott bujkál egy mosoly.

A kanapéra ülünk és egymás felé fordulunk már amennyire lehet. Ő mintha egy kissé feszengne, de igyekszem segíteni neki.

-Most ne gondolj arra hogy miket tettem.-sóhajtok-Most csak arra fókuszálj hogy a bátyád vagyok és egy jót beszélgetünk.-veszem fel reményteli mosolyom.

-Nagy dolgot kérsz, ugye tudod?-hajtja le fejét.

-Igen, tudom.-suttogom.

-Minden nap próbálok nem arra gondolni, szóval szerintem menni fog.-vesz egy nagy levegőt és ismét rám kapja tekintetét. Valljuk be ez egy kissé fájt, de meg kell értenem a helyzetét.

Nem is tudom meddig beszélgettünk, de Tae teljesen felszabadult. Nem feszengett többé és kinyílt nekem mint egy könyv. Nevettünk és régi sztorikat meséltünk egymásnak. Tényleg olyan volt, mint régen.

Testvérem elhalkult egy időre miután befejezett egy történetet. Egy pillanatra a semmibe bámult, amit én furcsán néztem. Kiengedte a bent tartott levegőjét és rám nézett nagy barna szemeivel. Én csak felhúzott szemöldökkel vártam mit fog mondani.

-Tényleg nem bántad meg?-tér át egy komolyabb témára miközben kezeit piszkálja.

-Már megint itt tartunk.-fogom fejem kínomban.

-Komolyan kérdeztem, ezért azt szeretném ha komolyan is válaszolnál.-néz mélyen szemembe.

-Ez bonyolult, Tae.-sóhajtok egy aprót.

-Akkor fejtsd ki.-hajol közelebb hátha belekezdek a mesélésbe. Az orvosomra emlékeztet.

-Te is tudod hogy nem voltam akkor magamnál.-nézek el egy pillanatra, ahogy visszaemlékszem arra a napra.

-Igen, tisztában vagyok vele.-bólint egyet állítása mellé-Kíváncsi vagyok mi játszódott le benned utána.-préseli össze száját.

-Semmi.-jelentem ki nemes egyszerűséggel.

-Olyan nincs.-nem hisz nekem.

-Nem éreztem semmit.-keményítem meg hangom-Egy jó darabig nem is emlékeztem a történtekre.-jut eszembe hogy a rendőrök emlékeztettek.

-De miután emlékeztél, csak éreztél valamit.-érdeklődve várja válaszom.

-Én magam mit éreztem, vagy az aki tette?-nézek rá felvont szemöldökkel.

-Mindkettő..-suttogja.

-A lelkem mélyén örültem.-horkantok-De szörnyű érzés volt utána. Tudtam hogy ezzel az egész életemet megpecsételtem.-nézek előre-Aki akkor uralkodott felettem...-veszek nagy levegőt-Azzal nem tudom mi van. Nem tudom az mit érzett. Csak a gondolataimban hallottam. De sokkal rosszabb volt, mintha előjött volna.-dobolok lábammal.

-Miért?-furcsán néz rám.

-Még az ellenségemnek sem kívánom azokat a gondolatokat, azokat a hangokat.-ráz ki a hideg az emlékre.

Csend lett közöttünk, de ezt csak egy halk szipogás törte meg. Öcsémre kaptam tekintetem, aki lehajtott fejjel törölgette szemeit.

Ijedten nyúltam utána, de egy pillanatra megálltam. Nem voltam biztos cselekedeteimben, de erőt vettem magamon és megérintettem. Megfogtam két vállát és úgy beszéltem hozzá.

-Mi a baj, Tae?-suttogom aggódva.

-Hiányoznak..-néz szemembe az ő megtört bambi bogaraival. Összeszorul a szívem a látványra. Most jöhetett ki rajta minden ami eddig történt vele.

-Megölelhetlek?-ez az utolsó reményem. Megkönnyebbülök mikor bólint egy aprót és rögtön beleborul karjaimba. Keservesen sír miközben hozzám bújik és szorítja hátamat.

Könnyek gyűlnek szemeimbe, de nem hagyom őket lefolyni. Tartanom kell magam. Taehyungnak támasz kell és ezt most muszáj megadnom neki.

Nekem kellett volna szenvednem, de most te szenvedsz miattam.