Miért?

3.

Taehyung:

Nevetve nyitom ki a bejárati ajtót, barátommal együtt. Belépve levesszük cipőinket, kabátjainkat, majd a nappaliba indulunk.

-Rögtön kezdjük el, vagy előbb együnk valamit?-fordulok táskáját ölébe vevő fiúhoz.

-Kezdjük most!-mosolyog rám.

-Hozok innivalót.-állok fel és megyek a konyhába, pár perccel később pedig két pohár narancslével térek vissza.

-Annyira utálom a fizikát!-szólal fel a mellettem ülő egy órával később.

-Nekem sem a kedvencem.-vallom be-De legalább készen vagyunk!-mosolyodom el.

Csoportos munka. Nem utálom, mivel mindig Jiminnel raknak egy párba. A tantárgy..Az már más. Semelyikünk nem jó belőle, de nem akarunk egyest kapni, így összekapartunk valamit.

Elpakolva a könyveket és egyebeket fordulok a szőke hajú felé. Kíváncsian méregetem, hisz már egy ideje furcsán viselkedik. Teljes testével felém irányul az ülőalkalmatosságon. Száját rágcsálja, kezeit birizgálja, de megnyugtat a tény, hogy mosolyog.

-Mondd már!-rivallok rá, mivel nem akarja kibökni mit szeretne.

-Yoongi elhívott randizni!-olyan gyorsan mondja hogy alig fogom fel azt a rövid kis mondatot. Értelmezni viszont értelmezem, emiatt hitetlenkedve nézek legjobb barátomra. Olyan sokáig szenvedtem ezzel a témával Jiminnel, hogy lassan idegösszeroppanást kaptam. Most egy hatalmas kő esett le szívemről, mivel így nem fog többet nyaggatni emiatt.

-Végre!-sóhajtok egy aprót, mire heves bólogatásba kezd.

-Pénteken eljön értem, aztán elmegyünk sétálni.-szemei csak úgy csillognak.-Majd utána átjövök és elmesélek mindent, jó?-néz rám izgatottan.

-Pénteken nem jó.-mosolyodom el szomorúan-Apát megyek meglátogatni.

-Tényleg! Bocsánat.-jut eszébe-Majd utána!-lelkesedik be újra.

Öt év telt el azóta a nap óta. Minden nap eszembe jutnak a történtek. Van hogy újraálmodom vagy csak egyszerűen látom szemeim előtt az egészet.
Apukám kómában van. Igyekszem sűrűn látogatni, de nem mindig jön össze. Az állapota kritikus, már az is hihetetlen hogy túlélte.
Anyukám..Ő elhunyt azon a napon. Rögtön elvérzett a vágás után. Hiába próbálkoztak a mentősök, nem tudták megmenteni. Sírjához minden héten kimegyek és elmondom neki mi történt velem abban a pár napban. Viszek friss virágot, majd rendbe teszem sírját. Igyekszem időt szakítani rájuk, hisz az iskola mellett nehéz. Főleg most, végzősként.

Bátyám...Nem sokat hallottam róla. Amióta elrángatták a házból, aligha tudok bármit is.
De nem is érdekel. Tönkretette a családunkat. Sosem tudnék megbocsátani neki emiatt. Nem érzek iránta gyűlöletet, hisz nem tehet semmiről ha úgy nézzük..Viszont félni..Félek tőle. Apukámnak köszönhető hogy nem szúrt le engem is azon a napon.

-Tae!-rázogat barátom vállamnál fogva.

-Igen?-esek ki bambulásomból.

-Csengettek.-iszik bele poharába.

-Megyek.-állok fel majd megyek az ajtóhoz.

Hirtelen nyitom ki az ajtót, hisz nem tudom ki van mögötte. Kigúvadnak szemeim ahogy meglátom a rendőröket és egy öltönyös férfit a falap mögött.

-Kim Taehyung?-szól hozzám az egyik kék ruhás.

-Igen?-nyelek egy nagyot.

-A bátya miatt jöttünk magához.-néz rám a másik. A kijelentés miatt, izzadni kezdek. Már előre félek mit fognak mondani.

-I..Igen?-dadogásom gyávának tűnhet, most viszont nem tud érdekelni.

-Az elmúlt öt évben én kezeltem testvérét a börtönben.-mosolyog rám az orvos, de én nem tudom viszonozni tettét.

-Megkapta az emailt?-kérdez rá még mindig az öltönyben lévő.

-E..Emailt?-gondolkozom el egy pillanatra.

-Igen. Amiben az áll hogy mostantól testvére a maga felügyelete alatt fog élni.-megállok minden cselekedetemben, majd nagyra nyílt szemekkel nézek az előttem levőkre.

-N..Nem kaptam emailt.-hangom megremeg, nem tudom feldolgozni a hallottakat.

-Nem? Kár.-sóhajt egyet az egyik rendőr-Mivel lassan betölti a tizennyolcadik életévét, gondoskodhat bátyáról. Ne gondoljon nehéz dolgokra.-biztatóan mosolyog rám-Csak ellenőriznie kell néha az állapotát és hogy be e vette a gyógyszereit, figyelni azt hogy rendszeresen jár-e a kezelésekre.

Én azt értem hogy nem nehéz dolgok...De én kicseszettül félek tőle, basszus!

-O..Oké.-eresztek egy reszketeg sóhajt.

-Ha nem bánná bemennénk még néhány dolgot megbeszélni.-int az orvos a két rendőrnek akik a kocsihoz mennek. Kinyitják a hátsó ajtót majd óvatosan benyúlnak oda.

Szépen lassan száll ki belőle megbilincselt mostoha bátyám. Automatikusan kezdek még jobban remegni, miközben egyre jobban közelít.

Haja fekete, ám nem hosszú. Fejét lehajtva jön felém, míg két oldalról vezetik. Vállai szélesek, karjait nem látom a pulóver miatt amit visel. Arcát semmiféleképpen nem mutatja.

Idegesen megyek be a nappaliba, mögöttem levőkkel. Jimin furcsán néz rám látva arckifejezésem. Ám mikor meglátja kit hoznak be a rendőrök, arca neki is megváltozik. Félelem suhan át rajta, viszont gyorsan átvált keménnyé.

Leülünk a kanapéra, szembe velünk az orvos. Bal oldalon levő fotelbe testvérem ül, két oldalán egy-egy rendőr áll.

Az öltönyös beszélni kezd hozzám, de agyam nem tud koncentrálni. Barátom mellettem bólogatva hallgatja minden szavát. Én is próbálok figyelni, ami néha össze is jön.

Nem tudom szemem levenni róla. Ott ül lehajtott fejjel. Kezei bilincsben. Nem mozdul.

-Rendben, Mr.Kim?-hallom meg nevem mire odakapom fejem.

-Te..Tessék?-birizgálom kezeim ölemben.

-Azt mondtam, a bátyja magával marad. Jönni fogunk látogatni, ha bármi baj van, csak hívjon.-adja át névjegykártyáját.

-Re..Rendben.-állok fel majd hajolok meg előtte.

Fejével int a rendőröknek akik leveszik a bilincset bátyám kezeiről. Elköszönve tőlünk hagyják el házamat, így hárman maradunk a nappaliban.

-Veszek be fájdalomcsillapítót, nekem ez sok volt.-hagy magamra bátyámmal a szőke hajú.

Csak nézem az előttem ülő testvéremet, aki kapva az alkalmon néz fel rám éjsötét szemeivel. Jobb szemöldökén és szemén keresztül egy nagy heg húzódik végig, ami jobban megrémít.

Szemei ürességet mutatnak, szája viszont felfelé görbül.