Miért?

16.

Jungkook:

Nem mentem haza miután elkísértem Taehyungot. Ismét a várost jártam, reménnyel tele, hátha most szerencsém lesz és találok valami munkát. Tényleg nagyon szerettem volna már valamit kezdeni magammal. Nem azért mert enélkül nem tudnánk eltartani magunkat. Nevelőszüleim nem voltak szegények, de azt sem mondanám hogy gazdagok voltak. Volt pénzük a szükséges dolgokra, ha pedig szerettünk vagy szerettek volna valamit, megvették. Mondjuk úgy, hogy közép kategóriában voltak.

Így ami maradt pénz, azt használjuk. Nem tudom öcsémnek ez hogy volt elég idáig, vagy hogy mennyi van még neki, de nem költhet sokat ha még nem volt erre panasza. Én viszont nem szeretnék ingyenélő lenni, akkor sem ha "családtagnak" számítok. Véleményem szerint én nem vagyok az, sosem tekintettem magam annak. Egyszerűen Tae volt az, aki miatt maradtam és mutattam mennyire jó is minden.

Nem akartam olyan sokat otthon lenni. Féltem, elborul bennem valami és azt testvérem bánja. Olyan helyzetekben nem tudok koncentrálni ép eszemre és nem tudom kontrollálni magam. Ezért is lenne jó egy olyan munka, ami miatt nem kell sok időt vele töltenem. Oly sok lehetőségem lenne, ha nem ismernének engem, se a múltam.

Egész nap a várost jártam, keresgéltem. Maszkom mindig takarta arcom, bár ez sem gátolta meg az embereket, voltak olyanok akik felismertek. Már kezdtem megszokni azt a sok pillantást ami vagy félelemmel, vagy undorral van tele. A börtönben is csak így tudtak rám nézni, senki se próbálta az én szemszögemből nézni a dolgokat.

Volt hogy beültem valahova egy kávéra, akár egy evésre, de sehol sem éreztem magam komfortosan. Éreztem a pillantásokat magamon, ezért igyekeztem minél gyorsabban elhagyni az adott helyet.

Délutánra már kezdett alábbhagyni a maradék reményem is, így feladva kezdtem el hazafele sétálni. Mégis valami hiányzott, inkább nem is valami, hanem valaki.

Élveztem a reggeli sétát öcsémmel, igaz, egy szót sem szóltunk egymáshoz egész úton, mégis azt éreztem végre újra csinálunk valamit közösen. Ha még az csak egy csendes séta is volt, az is számít nekem. Mikor megöleltem, ismét egy rég érzett érzelem fogott el. Hiányzott már az illata és az hogy hozzáérjek. Mikor viszonozta ölelésem, azt hittem kiugrok bőrömből annyira jól esett. Eme emlékek miatt mosoly kúszott arcomra, így sétáltam az iskola területére.

Arra gondoltam megvárom, hátha ismét együtt sétálhatunk. Nem messze a kaputól álltam meg és kezdtem el várakozni. Nem tudtam mikor végez, de emlékezeteim szerint mindig ilyenkor indult haza régebben.

Már ott álltam egy ideje mikor halkan meghallottam a bentről jövő csengőt. Nem kellett sokat várnom, megláttam a sok gyereket ahogy elkezdenek kiszállingózni az épületből, boldogsággal az arcukon, hogy végre vége a napnak.

Sehol nem láttam a barna hajkoronát amit kerestem, de szemet szúrt egy szőke és egy menta színű helyette. Értetlenkedve néztem őket míg észre nem vettek, hisz azt hittem együtt szoktak kijönni.

-Taehyung?-megyek oda melléjük ezzel a törpéből egy megugrást kiváltva, hirtelen cselekedetem miatt.

-Azt hittük már kijött.-Yoongi beszél a mellette levő helyett, aki még mindig csúnyán néz rám.

-Nem láttátok?-húzom le arcomról maszkom, hátha jobban értik mit mondok.

-Kisietett a teremből, ezért hittük azt hogy kint van már.-veszi át most a szót a szőke.

Öcsém sosem csinált még ilyet és ez eléggé zavart. Nem tudtam mire gondolni, de rosszabbnál rosszabb dolgok jutottak eszembe, emiatt szívem heves dobogásba kezdett.

A másik kettő furcsán méregetett, de én csak visszatéve maszkom arcomra, indultam meg a diákok közé. Hallottam hogy utánam szólnak de nem törődve vele, szedtem lábaim be a folyosókra, hátha észreveszem keresettemet.

Már egyre kevesebben jöttek velem szembe és már kezdtem egyre idegesebb lenni. Hajamba túrva szeltem a folyosókat, de semmi jelét nem láttam testvéremnek.

Visszaakartam fordulni mikor egy kis neszre lettem figyelmes. Bal oldalamról jött, ahol egy ajtó volt, amin csak az állt hogy 'szertár'. Közelebb lépkedtem, majd hallgatózni kezdtem.

-Hagyj békén!-ütötte meg fülemet ez a mondat. Rögtön felismertem öcsém sírástól megingó hangját.

Kikerekedett szemekkel konstatáltam a helyzetet, majd próbáltam kinyitni az ajtót. Hiába rángattam, az nem nyílt sehogy sem, ez pedig még jobban felmérgelt.

-Ne érj hozzám!-csuklik el hangja, emiatt testemben szétárad egy bizonyos érzés.

Az adrenalin villám sebességgel megy végig bennem mindenhol, emiatt erővel megyek neki az ajtónak. A falap az erő hatására feladja a szolgálatot, ezért az kissé nyikorogva nyílik ki.

Bent testvérem félmeztelen valója és egy nagyobb gyerek meglepődött feje fogad. Az viszont nem kerüli el tekintetem hogy Taehyung arca vizes a sok könnytől, ami szemeiből jön. Sírástól eltorzult arccal néz velem farkasszemet.

-Mi a franc...-suttogja a nálam pár centivel alacsonyabb srác. Nem hagyok neki több időt, akkorát ütök be neki, hogy a falban kell megtámaszkodnia. Amíg nem fogta fel mi történt, gyomrába is vágtam egyet, ami miatt begörnyedt. Térdem ezután arcával találkozott, ezért feje felbicsaklott. Orra már vérzett, de nem éreztem úgy hogy ez elég lenne neki. Megfogtam két vállánál és úgy térdeltem bele ismét hasába, ami miatt köhögni kezdett. Kezem lendült felé, sikeresen célba érve, emiatt még több vér keletkezett arcán. Kirúgtam lábát, ezért a földre esett és így tudtam még tovább rugdosni.

A földön ülő szipogása hozott vissza a való éltbe, ahogy próbál felállni. Szomorúan esett mindig vissza a földre, rájőve hogy ő bizony nem tud lábra állni.

Odasiettem hozzá, majd pólóját nyújtottam felé. Ő csak felemelte kezeit, ezzel jelezve hogy adjam rá az anyagot, amin csak mosolyogni tudtam. Feladtam rá, ezután magamról levéve kabátom tettem vállaira. Segítettem neki felállni, de mivel egyedül nem tudta megtartani magát, menyasszony pózba vettem fel. Megkapaszkodott nyakamban és arcát is elrejtette oda. Táskáját felkaptam vállamra, így hagytam el a szertárt, azt a nyomorékot otthagyva.

Nem érdekelt hányan néznek, csak az számított hogy épségben hazavigyem. Az iskola előtt jelentőségteljesen néztem Yoongi szemébe, aki értette mit próbálok mondani. Csak bólintott egyet, majd nyugtatgatni kezdte az aggódó törpét.

Hazaérve rögtön a szobájába vittem és lefektettem az ágyra. Levettem róla kabátomat, majd betakargattam úgy, hogy csak feje kis búbja látszódjon ki.

Lágyan néztem őt egy darabig, azon csodálkozva, hogy valaki hogy lehet ilyen tökéletes.

Csakis én nyúlhatok hozzád, senki más.