Miért?

8.

Jungkook:

Kissé szomorúan lépkedek szobámba. Olyan jó volt ez a nap, muszáj volt annak a kis törpének elrontania?! De mit is érdekel engem mit is mond? Miért érdekel?

Fájt. Ennyire egyszerű. Ha tehettem volna, szerinte pont ilyen akartam volna lenni?

Felemészt a tudat, hogy sehogy máshogy nem tudnak rám tekinteni. A szemükbe örökre egy elmebeteg gyilkos maradok, még Taehyung szemében is, aki oly fontos nekem. Nem szeretném hogy féljen tőlem, mégis ha már hozzáérek remegni kezd.

Veszekedést hallottam lentről. Biztos voltam benne hogy ezért is engem fognak hibáztatni. Már a létezésem problémát okoz nekik.

Hangosan csapódott be az ajtó, mire lassan emeltem fel fejem. Kinéztem az ablakon és egy gyorsan sétáló, könnyeket törlő Yoongit láttam elmenni az egyik irányba. Előkaptam telefonom és gyorsan megnyitottam beszélgetésünket. Gondolkoztam rajta egy darabig, az ujjaim nehéznek tűntek. Mégis vettem magamon annyi erőt és ráírtam.

-Beszéljünk?

Ennyi állt az üzenetben. Vártam, hátha gyorsan megnézi, szerencsére így lett.

- Szokásos helyen 15 perc múlva.

Elmosolyodtam válaszán majd készülődni kezdtem. Melegítőmet magamon hagytam, felkaptam egy pulcsit és gyorsan lesiettem. Kabátomat felkaptam cipőmmel együtt, de mielőtt kiléphettem volna, halk szipogásra lettem figyelmes. Kíváncsian néztem be a nappaliba, ahol öcsém barátját ölelte. A szőke a vállán sírt, míg a másik hátát simogatta.

Taehyung felkapta rám a fejét. Csak néztük egymást, nem szóltunk egy szót sem. Ő kapta el először tekintetét majd ismét barátjára szentelte figyelmét. Sietve léptem ki a házból és kifújtam a bent tartott levegőt. A hideg megcsapott, mivel eső után van, a levegő sokkal tisztább volt számomra.

Azért szedtem lábaim, hisz nem akartam késni. Fontosnak éreztem hogy végre nem leszarnak, hanem tényleg szükségük van rám. Yoongi volt az egyetlen aki nem nézett rám máshogy. Ő elfogadott és megértette helyzetemet. Sajnált engem, mégha mondtam is neki hogy ne tegye. Eljárt velem a terápiákra, motivált engem, tanácsokat adott. Megmentett engem.

A kis erdős részre beérve, emlékek jutottak eszembe. Mindig idejöttünk bármi volt. Ha szomorúak voltunk, ha boldogok. Ha összevesztem otthon szüleimmel, ő meg vígasztalt.

Megpillantottam hajkoronáját így arra indultam. A földön ült, a szokásos fa alatt. Ülőhelye egy pokróc volt, hogy ne legyen saras. Előre nézett, várta hogy leüljek mellé. Meg is tettem, majd térdeimet felhúzva kezdtem el piszkálni kezeim. Sóhajtottam egyet és összeszedve magam kezdtem bele mondandómba.

-Mi a baj?-hangom halk, olyan frusztrált volt a levegő, már ez a pár szó is hangosnak hallatszódott. Lassan fordítja felém fejét, szemei könnyesek.

-Sajnálom.-suttogja ezt az egy szót majd arca grimaszba megy át a rátörő sírástól. Halkan zokogva dől rá vállamra, én pedig hagyom had eressze ki magából amit ki kell.

Sajnálom. Újra és újra lejátszódik fejemben, így már én sem állok messze attól hogy elbőgjem magam. Ha Yoongi sírt, én is sírtam vele.

Vártam míg befejezi és elveszi fejét vállamról. Piros, felduzzadt szemekkel nézett rám. Szipogott, arca még mindig egy kisebb grimaszban volt a sírás miatt.

-Ne sajnáld. Már kértelek rá.-mosolygom rá halványan, hátha segít a helyzeten.

-Hogy? Hogy ne sajnáljam?-háborodik fel és néz el rólam.

-Nézz rám úgy mint mindenki, akkor nem fogsz.-nézek én is el egy másik irányba.

-Nem menne.-szipog-Túl sok mindent tudok.-néz vissza rám egy pillanatra.

Mindent elmondtam neki. Jó hogy tud dolgokat. Benne megbíztam. Hogy hogy érzek, hogy mi van bennem, mindent elmondtam. Még talán azt is, amit nem kellett volna.

-Hogy érzed magad?-tér rá a fő témára.

-Nem a legjobb a helyzet.-sóhajtok frusztráltan.-Nehéz visszafogni, tudod?-nézek rá lemondóan-Igyekszem nem Taehyung előtt elborulni.

-Megértem.-mint mindig-Még így is fél tőled, nem hogy ha még meglátja azt az oldalad.-kezdi el kezeit nézni.

-Te is féltél mikor úgy láttál, nem?-kuncogok.

-Ki nem?-húzza fel szemöldökeit.

-Megkaptad a leveleim?-kíváncsian méregetem, válaszát várva. Az 5 év alatt rendszeresen küldtem neki irományaimból. Kiírtam ami bennem volt.

-Az összeset.-mosolyodik el végre ő is-Néhányon eléggé meglepődtem.-kuncog.

-Akkor miért nem válaszoltál?-húzom össze szemöldökeim.

-A nyomorék rendőrök megtiltották.-fújtat-A pszichológusom is azt mondta, jobb ha nem írok vissza.-néz rám szomorúan.

-Értem.-hajtom le fejem.-Elkísérsz hétfőn az orvosomhoz?-nézek rá könyörgően. Mint a régi szép időkben.

-Persze. Mikor?-mosolyog.

-Délután 5-re kellene kennem.-húzom szám.

-Oké. Addigra végzek.-gondolkozik el egy pillanatra.

-Tényleg jobban vagy?-emlékszem vissza arra amit reggel mondott.

-Igen.-húzza őszinte vigyorra száját-Egyre jobb minden. Főleg hogy Jimin is mellettem van. Pénteken viszem randira.-csillognak szemei.

-Az az idegesítő törpe.-túrok idegesen hajamba-Gratulálok.-próbálok mosolyt erőltetni magamra, mire ő csak elneveti magát.-Nem vagy mérges hogy úgy bántam vele?-piszkálom kezeim.

-De, de tudom hogy nem direkt tetted.-ad egy bíztató mosolyt-Nem kell gratulálnod. Tudom hogy nem szereted.-mutatja fogait-Eléggé makacs és akaratos tud lenni néha.-gondolkozik el ő is-De így tökéletes.

Tökéletes. Akár csak Taehyung...A szép barna szemeivel és puha hajával. Bőre, mi oly selymes. Mosolya, ami feldobja napomat. Illata, ami elkábít. Teste, ami vonzza szemeimet. Ártatlansága, amit én akarok elvenni.

-Min mosolyogsz ennyire?-lök meg egy kicsit.

-Taehyung.-ennyit kellett mondanom, értette a helyzetet. Írtam róla a leveleimben. Hogy mennyire hiányzik és mennyire látni szeretném.

-Olvastam a leveleid róla.-sóhajt-Biztos vagy benne?-kérdez rá kissé feszengve.

-Semmiben nem voltam még ennyire biztos.-hajtom hátra fejem csukott szemmel, mosolyogva.

Szeretem Taehyungot, nem csak testvérileg.