Miért?

6.

Jungkook:

Bezártam szobám ajtaját. Nem akarok éjszaka kimenni és azt sem akarom hogy bejöjjenek a falapon. Szürke melegítőmet felvettem, fehér lenge pólómmal. Leültem a földre, törökülésben. A tükör szemben volt velem.

Farkasszemet néztem magammal. A tükörképemmel, aki egy szörnyeteg volt. Bármikor megláttam magam valahol visszatükröződni, azonnal elnéztem onnan. Most mégis magamat bámulom és azon gondolkozom hogy lehet valaki ennyire elbaszott.

Sosem szerettem magamra vagy magamba nézni. Szembenézni a problémáimmal utáltam a legjobban. Mindig is nehéz volt, ezért nem változtattam sosem. Nem tettem az ellen hogy gyógyuljak. Nem szedtem a gyógyszereim, igaz meg is lett annak az eredménye.

Borzasztó belegondolni abba, hogyha nem veszek be napi 10 pirulát legalább, előjön belőlem egy teljesen másik személy. Egy olyan, aki nem ismer könyörületet. Aki nem törődik semmivel, csak magával. Egy nárcisztikus fasz.

Nehéz. Nehéz visszafogni. Hisz felakar jönni belőlem. Uralkodni akar felettem. Nem engedem, lent tartom a lelkem mélyén. Viszont van hogy nem sikerül minden terv szerint.

A börtönben történt, az orvosok és az őrök mesélték nekem. Egyik éjszaka ijedten keltem fel. Lihegve, izzadtan mentem oda cellaajtómhoz. Az őrök az ajtóm előtt érthetetlenül néztek rám, addig a napig nem történt olyasmi. Rángatni kezdtem az ajtót, szabadulásért könyörögve, amit nem adtak meg nekem. Üvöltözni kezdtem, ütögetni. Az őrök nem tudták mit tegyenek, hívtak inkább egy orvost. De addig én folytattam dühkitörésem, mostmár nem csak az ajtót, hanem magamat is megütöttem. Folyamatosan ugyanazokat mondogattam. Egymás után, ismétlődően.
"JÖN! ITT VAN! EL FOG JÖNNI ÉRTEM! MEG FOG TALÁLNI! ENGEDJETEK KI!"
Menekülni akartam, mint minden álmomban. A sötét alaktól aki mindig megjelenik nekem, mégsem tudok ellene tenni. Futok, menekülök előle, ő viszont mindig megtalál.

Még mindig magamat bámulom. Szemezek magammal. Testem fáradt, mégsem akarok elmenni aludni. Az egyet jelentene az álommal, amit kicsit sem szeretnék. Mire elalszom nagynehezen, már fel is riadok a szörnyeteg miatt.

Nem akartam azon az estén megtenni. Nem. A lelkem mélyén levő személy tette nem én. Nem én. Érted? Nem én!

Kezemet birizgálom, ami remeg. Számat rágcsálom idegességemben ahogy gondolkozom.

Tönkretettem egy boldog családot. Vagy mégsem volt boldog? Hisz én is benne voltam. Nekem nem volt vidám...Nekik viszont lehet, addig amíg örökbe nem fogadtak. Azon a napon rontottam el mindenki életét. Nem is. Azon a napon amikor megszülettem. Amikor megöltem az anyámat szülés közben, amikor apám elhagyta anyámat miután megfogantam.

Mindenkit elvesztettem magam körül, saját magam miatt. Én mégis másokat okoltam emiatt, amikor én magam vagyok a probléma forrása.

Belenézek szemembe a tükörben. Fekete, akár ahogy mindig is volt. Sosem szerették bennem. Csúfoltak miatta. Ezért én is megutáltam, ahogy sok más részemet is.

-Hogy nézhetsz így rám? Ilyen szemekkel? Felfogtad miket tettél? Még mindig egy idióta gyerek vagy aki hiányolja az anyját! Hogy csinálhattál ennyi faszságot? HA?!-emelem fel hangomat, könnyeimmel küszködve.-Mindent elvesztettél! Az egyetlen fontos személy is utál téged! Egy szarkupac vagy! Egy elmebeteg nyomorék!-folynak le könnycseppjeim.

Felállok, nem veszem le magamról a tekintetem. Sírva nézek végig testemen.

-Utállak...-suttogom eltorzult arccal-Mindenedet utálom...Érted? UTÁLLAK!-ütök bele a tükörbe, ami nagy csörgéssel jelzi hogy az bizony eltörött.

Sírva guggolok le, fejemet combjaimra hajtom. Lihegek a sírástól, így megyek éjjeliszekrényemhez amin gyógyszereim vannak. Előveszek egy altatót amit egy korty vízzel lenyelek.

Kezemre nézek ami véremtől vörös. Csak elfintorodom a látvány miatt. Mivel nem akarok összevérezni mindent, ezért halkan elhagyom szobámat a fürdő felé indulva. Felkapcsolom a villanyt és a mosdókagyló elé lépek. Előveszem az elsősegély készletet, majd kiveszem belőle a fertőtlenítőt. Öntök kézfejemre, csíp, de nem törődök vele. Bekötöm nagynehezen, hisz balkézzel nem a legkönnyebb. Elpakolva magam után visszamegyek szobámba, bezárom az ajtót és befekszem ágyamba. Érzem az altató hatását, így nem kellett sok, elaludtam.

...

Reggel nem tudom mikor keltem. Annyira elszoktam attól hogy nem ébresztenek, az időérzékem elveszett az 5 év alatt. Nem akartam tovább feküdni, igaz kényelmes volt ágyam, mégis találkozni akartam öcsémmel. Nem öltöztem át, hisz ami rajtam van, az megfelel egy itthoni ruhának is. Kizártam ajtóm, viszont amikor kiléptem rajta, visszazártam.

A lépcső aljánál motoszkálást és halk beszédet hallottam. Belépve a konyhába nem hittem volna hogy plusz egy hajkoronát fogok meglátni, ami menta színben pompázik. Tudtam kihez tartozik, nem nagyon törődtem vele.

Ahogy odaértem hozzájuk, rám kapták fejüket. Reggelit csináltak, de abbahagyták egy pillanatra érkezésem miatt.

Taehyung álmos tekintete fogott meg. Haja  kócos volt, szemei nem voltak annyira éberek. Rajta is egy nagyobb póló volt, arra viszont nem számítottam hogy nadrág nem lesz rajta. Igaz, a póló leért a térdéig, de még így is kilátszódtak vékony lábai.

Mintha itt sem lenne a másik kettő személy, mentem a csaphoz és engedtem magamnak egy pohár vizet. A pultra letéve vettem elő gyógyszereim. Bevettem őket, majd poharam a mosogatóba raktam, míg ők mindezt végig nézték.

El is felejtettem a kezemet, így nem értettem miért nézték annyira. A kávégéphez léptem és csináltam magamnak egy feketét. Leültem az ebédlőasztalhoz kávémmal, elővéve telefonomat nyitottam meg azt.

-Mintha semmi nem történt volna...-suttog gúnyosan a szőke, amit akaratlanul is meghallok. Ökölbe szorítom kezem és elnevetem magam. Igaz nem csak eme kijelentés miatt, hanem amiatt is amit feldobott telefonom.

"Kiengedték a szüleit meggyilkoló fiút. A kegyetlen gyilkos nevelői házában éli napjait"

-Mi ennyire vicces?-ül le elém mentahajú barátom reggelijével, felhúzott szemöldökkel. Csak megrázom fejem, de ő is tudja a választ kérdésére.

-Hogy vagy mostanában?-utalok itt arra hogy volt rá példa, hogy találkoztunk a pszichológusnál. Volt hogy elbeszélgettünk a rendelőben, így tudok róla pár dolgot.

-Minden jó.-rendezi le ennyivel a dolgot, majd nekiáll rántottájának.
Na! Legyen kedves az ember.

Megmosolygom tettét és lerakom inkább telefonom, kávémat szürcsölgetve. A szőke hajú Yoongi mellett foglal helyet, így Taehyungnak muszáj mellém ülnie. A kis szaros törpe még csak a közelembe se mer jönni.

Én nem ettem, szerintem le se szarták hogy itt vagyok. Szerencsére miután megették reggelijüket, a szerelmespár indulásra készen állt.

-Bármi van írj vagy hívj. Délután jövünk.-néz rám egy pillanatra, de hamar visszamegy tekintete az előtte állóra.

-Rendben.-mosolyog rá halványan a barnahajú majd elköszönnek egymástól.

A kanapén ülök, viszont ahogy csukódik a bejárati ajtó, öcsém mellém telepedik. Csak előre nézek, tudom hogy mondani akar valamit.

-Mi történt a kezeddel?-halkan beszél, suttog. Nem néz rám, ugyanúgy a falat bámulja.

-Nem fontos.-mosolyodom el, hisz aggódik.

-A reggelid a konyhában van.-állna fel, de kezemet combjára rakom, ami miatt megfeszül. Mély levegőt vesz és becsukja szemeit.

-Köszönöm.-suttogom csalódottan majd hagyom, had menjem el közelemből.

Sosem bántanálak, esküszöm.