Miért?

21.

Taehyung:

A szobámba mentünk fel, muszáj voltam elmenni onnan. Nem tudok bátyám szemébe nézni, amiatt amiket kivált belőlem. Nem tudok nem undorodva és félve nézni rá. Egyszerűen nem megy. Traumaként ért az egész és már a gondolattal hányingerem van.

Nem vérszerinti testvérem, mégse érzem ezt helyesnek. Ez egyáltalán nem az. Nem is tudom mit gondolhatott mikor eszébe jutott ez az egész. Inkább nem is akarom tudni mit csinált volna velem, ha nem jönnek Yoongiék.

Az ágyamra ülök és kezeimet nézem. Jimin nem messze áll tőlem és csak bámul maga elé. Ideges, ezt nem is tagadja. Nagyon aggódik, de hiába mondom neki hogy ne tegye. Tegnap óta nem mozdul el mellőlem ami kissé zavaró, de nagyon jól esik.

-Nem mentek randira?-nézek rá felvont szemöldökkel, hisz most jut eszembe hogy ma mentek volna.

-Nem foglak itt hagyni.-rázza fejét.

-Én pedig nem fogom hagyni, hogy miattam ne érezd jól magad.-állok fel vele szembe.

-Ez most fontosabb.-sóhajt frusztráltan.

-Nem, nem az.-eresztem ki a levegőt-A szerelmed lent vár téged, hogy együtt töltsétek a napot!-artikulálok.

-A bátyád pedig azt várja hogy elmenjünk és kettesbe legyetek!-esik nekem.

-Nem fog semmit csinálni.-ingatom fejem.

-Tegnap majdnem megerőszakolt, Taehyung!-hitetlenkedve néz rám-Hogy hagyhatnálak vele?!-nevet fel hisztérikusan.

-Nem fogja bántani.-hallom meg Yoongi hangját az ajtóból. Végignézve rajta, megakad szemem kezein. Kitágult szemekkel nézem véres kézfejét.

-Mit csináltál?!-szalad oda hozzá a szőke.

-Nem fog még a közelébe se menni egy darabig.-fogja meg két vállát és úgy néz szemeibe.

Én csak kifutok a szobából és lesietek a lépcsőn. Nem kell sokáig mennem, szaggatott lélegzetvételt hallok a nappaliból. Mikor belépek, testvérem a földön ül, a fal mellett. Szemei csukva vannak, mellkasa lassan mozog fel-le. Arca véres, néha eltorzul.

Lefagyok ahogy belenéz szemeimbe. Nem megyek hozzá közel, csak távolról nézem ahogy halványan elmosolyodik. Odakapom fejem a halk motoszkálásra mögülem. Yoongi sóhajtva nézi a földön ülőt, míg Jiminnek kitágulnak pupillái.

-Miért...?-szorít a mellkasom ahogy várom a választ.

-Könyörgött érte.-nem néz rám, csak előre koncentrál.

Visszanézek a fekete hajúra ahogy látom hogy fel akar állni. Barátja odamegy hozzá és próbál neki segíteni. Grimaszol miközben nagynehezen feláll és a kanapéra ül. Rögtön el is dől rajta és kifújja a levegőt. Elkapja Yoongi kezét amikor az menne el onnan.

-Köszönöm.-suttogja épp hogy alig hallhatóan.

Lecsukja szemeit és már csak egyenletes lélegzetvételeit lehet hallani. Megijedve nézek a mentahajúra.

-Mi baja?-veszem szaporábban a levegőt.

-Nyugtató és fájdalomcsillapító.-néz rám semlegesen.

-Miért hagytad neki?!-kissé mérgesen vonom kérdőre.

-Mert menthetetlen, azért!-támad vissza idegesen-Fogd fel, hogy nem tud megváltozni! Ha nem szedi, képes megölni téged!-emeli hangját.

-Így pedig csak magát öli meg.-suttogom, de ő csak szenvedve néz Jiminre.

-Nem fog változni, Tae. Ezt el kell fogadni.-fogja meg vállam gyengéden barátom.

Jungkookot nézve hajtom le fejem. Talán igazuk van, nem is kellene rosszul éreznem magam. Már nem lehet megmenteni, eldőlt a sorsa.

-Rendben.-bólintok állításom mellé-Nyugodtan elmehettek randizni.-mosolygok rájuk kedvesen-Nem lesz baj.

-Biztos?-Jimin azért még aggódva néz rám.

-Igen. Menjetek nyugodtan. Érezzétek jól magatokat.-veszem elő legkedvesebb hangomat.

Fél óra múlva már az ajtóban álltunk és búcsúztunk el egymástól. A lelkükre kötöttem hogy minden rendben lesz és ezt így is érzem. Egy hosszú ölelés után el is hagyták a házat.

Én csak sóhajtva vetek még egy pillantást a kanapén fekvő bátyámra. Arcán még mindig vér van. Annyi ereje se volt hogy lemossa.

A fürdőszobába menve nyitom ki a szekrényt, elsősegély doboz után kutatva. Meglepődve látom ahogy az már bontott. Aztán eszembe jut Jungkook bekötözött keze. Biztos ő használta. Mint kiderült, eltörte a tükrét. Inkább nem akarom megtudni hogyan vagy miért.

Visszamenve hozzá ülök le a kanapé mellé a földre. Kinyitom a dobozt és előveszem a szükséges dolgokat. Először vizes ronggyal törlöm le arcát, aztán fertőtlenítővel megyek át azokon a részeken, ahol felszakadt a bőre vagy szája.

Nem tudom elfogadni a tényt hogy ennek így kell lennie. Nem ezt érdemli, egyáltalán nem. Az én testvérem nem ilyen, egyszerűen elfajultak a dolgok. Egy teljesen normális és jószívű ember lenne, de ez nem történhet meg. Olyan sokszor kívántam már hogy bárcsak ne lenne beteg. Olyan szép életünk lett volna.

Megugrok arra, hogy elkezd motyogni. Nincs magánál, vagyis alszik még. Szemei csukva vannak, de suttogva beszél. Alig értem amit mond, mégis egy szót ki tudok szűrni szavaiból.

-Sajnálom.-suttogja alig hallhatóan, miközben arca grimaszba torzul.

Én is sajnálom, én is.