Miért?

29.

Taehyung:

Csendben ülök és nézem a bejárati ajtót. Bátyám nem rég hagyta el a házat, aminek örülök is. Yoongi és Jimin itt ülnek velem szemben. Egymás kezét fogják és azt várják hogy megszólaljak.

Borzasztó volt ránézni testvéremre, szívszorító. Szemei ijedtséget és szenvedést tükröztek. Arca meg-meg remegett a sírás hajlamaitól, de visszatartotta. Sápadt volt, fal fehér. Szemei alatt karikák, szája repedezett. Fáradt volt egész lénye.

Sajnáltam, de ezt oly sokszor említettem már. Mit tudok tenni? Nézem ahogy összeesik, ahogy összetör. Tehetetlen vagyok, nem tudok neki segíteni.

Nem tudom most hova ment, ezért féltem is egy kicsit. Csak ne történjen meg az mint a múltkor. Csak ne boruljon el. Mostanában nagyon sokszor nincs magánál és ez nagyon aggaszt. Sokkal kiszámíthatatlanabb és félelmetesebb. Legalább barátaim itt vannak velem, de van hogy ők sem tudnak segíteni.

Mondjuk az érdekelne mi történt régebben. 'Emlékszel? Kórházba kerültél.' Emlékszem vissza Jungkook szavaira, amik eddig nem hagytak nyugton. Úgy tűnik Yoongi nem mondott el mindent és ahogy láttam, a szőke sem tud erről semmit.

-Mi történt akkor?-emelem rá tekintetem, de ő furcsán néz vissza rám.

-Mikor?-ekkor már a mellette levő is kíváncsian kapja fel tekintetét.

-Mikor kórházba kerültél Jungkook miatt.-mondatomra sóhajt egy kisebbet és egy pillanatra lehajtja fejét.

-Muszáj?-nem néz rám, a padlót érdekesebbnek tartja.

-Igen.-most Jimin szólal fel kissé parancsolóan. Párja csak sóhajt egyet és halkan kezd mesélésbe.

-Mai napig rémálmom az a nap.-vesz reszketeg levegőt-Akkor se volt magánál, de annyira erős volt, hogy még a nyugtató se hatott.-dobol lábával a padlón-Tényleg muszáj ezt?!-néz ránk idegesen.

-Mondd el, kérlek.-simít vállára párja.

-Megvert.-dörzsöli meg szemét-Röhögve ütött addig amíg már alig láttam a vértől. Hiába könyörögtem neki, csak folytatta tovább.-törli le erőszakosan könnyeit-Mindenem bizsergett, alig bírtam ébren maradni. Védekeztem amennyire csak tudtam, de nem értem vele sokat.-fújja ki a levegőt hangosan, míg Jimin bíztatóan simogatja.

-Hogy tehet valaki ilyet?!-hisztérikusan szólal fel mellette, de én nem figyelek rá.

Yoongi kerüli tekintetemet, még csak felém se fordítja fejét. Oldalra néz folyamatosan, szemeit törölgeti. Valamit nem mond el, látszik rajta.

-Mit csinált utána?-bámulom a menta hajút, aki még mindig a falat nézi-Mi történt Yoongi?-ijedek meg egy pillanatra, mert arca eltorzul a sírástól.

-Yoongi...?-hajol hozzá közelebb Jimin.

-Majdnem...-törli meg szemeit, lefelé nézve-Majdnem megerőszakolt...-suttogja az utolsó szót, amin barátommal összenézünk.

Tágra nyílt szemekkel nézem a halkan síró Yoongit, aki szégyenében arcát takarja. Párja még jobban hozzábújik és nyugtatgatja.

-Hogyan...?-beszélek magamhoz suttogva.

-Könnyen.-jelenti ki egyszerűen a menta hajú-Lefogott, sokkal erősebb volt.-sóhajt-Velem nem ott tartott ahol veled, Taehyung.-szenvedve emeli rám tekintetét.-Én már meztelen voltam, Tae.-rázza ki a hideg-Ott feküdtem előtte, kiszolgáltatottan.-arca ismét eltorzul.

-Ugye nem...?-nézek rá reménykedve.

-Nem.-rázza fejét-Már majdnem megtette, de sikerült kijutnom szorítása alól, így betudtam adni neki a nyugtatót, ami szerencsére hatott.-mostmár nem sír, kezd lenyugodni.

-Utána?-kíváncsian várom a folytatást.

-Kórházba kerültem, borzalmasan néztem ki.-piszkálja kezeit-Amikor megkérdezte mi történt velem, csak annyit mondtam hogy megtámadtak az utcán.-ránt vállat-Sosem mondtam el neki, mi is történt valójában. Ő nem emlékezett, én pedig csak el akartam felejteni. Ezért inkább hallgattam. Így volt a legjobb mindkettőnknek.-néz rám.

-És te még ezek után is mellette maradtál.-elképedve nézek magam elé.

-Ezektől eltekintve, ő a legjobb barátom.-sóhajt egy kisebbet-Aki el van veszve és szeretetre van szüksége, csak ezt nem kapta meg. Csakis tőled, de már te sem adod meg neki.-préseli össze száját.

-Én annyira megszeretném neki...-szenvedve nézek rá-De egyszerűen nem megy.-fogom fejem.

Felkapjuk fejünket az ajtó nyitódására. Egymás után felállva nézzük ki jön be a falapon. Közelebb lépkedek a menta hajúval, de meg is állunk amint meglátjuk ki jött meg.

Jungkook beteg vigyorával lép be a nappaliba, jobb kezét háta mögött tartva.

-Készen álltok?-kíváncsian néz ránk, arcáról nem tűnik el mosolya.

-Mire?-a mellettem álló félve kérdezi meg.

-Arra, amit elkezdtem már öt éve.-veszi elő háta mögül kezét, amiben egy fekete pisztoly foglal helyet.

Kerek szemekkel nézem ahogy kezét a magasba emeli és vigyorogva néz ránk. Yoongi védekezően teszi elém kezét, jelezve hogy hátráljak.

Bátyám lassan engedi le kezét, így a pisztoly pont rám néz. Remegve szemezek a csővel ami szemem előtt áll meg. Jungkook kuncogva nézi reakciómat és lövést imitálva mozdítja meg a fegyvert, olyan hangot kiadva, mintha már elsült volna.

Mire készülsz?