Miért?

22.

Jungkook:

A kanapén ébredtem. A testem lomha, az arcomnak minden rezzenés fáj. Alig érzem végtagjaim, ahogy pedig ülnék fel, belém is nyilall mindenhol a fájdalom. Fejemet fogom miközben nagynehezen feltornázom magam ülő helyzetbe.

Körülnézek, de sehol senki. Emlékszem a történtekre, minden egyes részletére. Főleg Yoongi kemény ütéseire, amik nagy valószínűséggel nyomot hagytak maguk után. Egyáltalán nem zavar, sőt. Azt kell mondjam megérdemeltem. Sokkal többet kellett volna kapnom és akkor értem volna el azt a szintet amit Taehyung átélt.

Nem akarom megtudni hogyan nézhetek most ki, van egy tippem. Azt viszont furcsállom hogy arcom nem ragad a véremtől és tisztának érzem, attól függetlenül hogy nagyon is fáj. Megtapogatom a felületet és rá kell jöjjek, valaki lefertőtlenítette.

Jimin és Yoongi kidőlésem után nem sokkal elmehettek. A szőke úgy se nyúlt volna hozzám, barátom meg szerintem leszarta. Csakis Tae lehetett, ha pedig tényleg ő volt, akkor csak csodálkozom. Azok után amiket tettem vele, ahogy bántam vele, amiket mondtam neki. Egyszerűen tökéletes ez a fiú.

Nem tudom most hol lehet, azt sem tudom hány óra. Délelőtt kidőltem, most estefelé lehet. Kezd lemenni a nap, ami azt jelenti hogy ismét átaludtam egy napot. Már meg sem lepődök, hisz majdnem minden második nap ezt csinálom. De ez csak is testvérem érdeke. Óvni próbálom, mégha ezt egy eléggé fura módon teszem. Máshogy nem tudom elnyomni azt ami bennem van. Ha fent vagyok félek, előjönne belőlem az, aminek nem kellene.

Körbejárom a házat, de nem találom. Csak a szobájában lehet, amit meg is értek. Nem akar látni, ez világos. Rosszul esik, de teljesen jogosan csinálja. Nagy valószínűséggel fél tőlem, nem csodálkozom, van miért.

Össze-vissza megyek a helységek között. Nem tudok mit kezdeni magammal és Taehyungal is szeretnék beszélni. Tudom hogy nem akar, de én már nem bírom ezt magamban tartani. Megakarom magyarázni viselkedésem okát, amit valószínűleg már tud, de azért elszeretném neki mondani.

Biztos furcsa neki ez az egész, az sem kizárt hogy undorodik. Eddig sosem mutattam ezt ki neki, de most, mikor egyáltalán nem kellett volna, megtettem.

A szobája előtt állok és nézek előre. Kezem sokszor nyúlt már a falaphoz, de sosem kopogtam be. Mindig meggondoltam magam és féltem is. Elfog utasítani, elküld.

Nagy levegőt vettem és hirtelen kopogtam hármat az ajtón. Tüdőmben rekedt a levegő, csendben vártam a választ.

-Igen?-halk hang hallatszódott a falap túloldaláról. Megkönnyebbültem hogy legalább válaszolt.

-Beszélhetnénk?-ugyanolyan hangerővel beszélek mint ő és reménykedés hallatszik ki ebből az egy szóból.

-Mondd.-hallom ahogy lecsúszik az ajtó mentén és hátát nekidönti. Én is megteszem amit ő és úgy kezdek hozzá beszélni.

-Sajnálom.-veszek nagy levegőt-Nem akartalak bántani. Nagy mentségem nincsen, hisz úgyis tudod már cselekedeteim okát.-piszkálom kezeim-Mindenre emlékszem és legszívesebben meg nem történté tenném. Eléggé rossz színvallás volt ha úgy nézzük.-mosolyodom el kínomban-Több mint öt éve tartogattam ezt magamban, egyszerűen az alkohol kihozott mindent belőlem.-hajtom le fejem.

-Ennyi...?-pár perc csend után teszi fel ezt az egy kérdést.

-Most biztos undorodsz tőlem.-nevetek halkan-Én is undorodom magamtól. Olyan sok rosszat hoztam a nyakadba, plusz még ez is. Legszívesebben most megölelnélek, de tudom hogy félsz.-suttogom a mondat végét.

-Jungkook...-kezdene bele de nem engedem.

-Tudod mi tartotta bennem a lelket ebben az öt évben?-vonom fel kíváncsian szemöldököm mégha nem is láthatja-Te, Taehyung. Minden nap gondoltam rád és te adtál nekem erőt. Minden egyes verés után felkeltem, miattad. Minden egyes beszólás után mentem tovább, miattad. Minden egyes kínzás után, éltem tovább az életem, miattad.-gondolok vissza mindenre-Majdnem feladtam.-tartok szünetet-Lefogtak az éjszaka és az alagsorba cipeltek. Hiába ellenkeztem, többen álltak körbe. Megvertek, az ájulás szélén voltam, de hideg vizet öntöttek rám.-ráz ki a hideg az emlékre-Undorító dolgokat mondtak nekem, mindennek is neveztek. Tűrtem, amíg szóba nem hoztak téged.-szorul ökölbe kezem-Megtalálták az egyik levelem amit Yoonginak akartam küldeni. Azt, amibe mindent leírtam az érzéseimről. Tudod mit mondtak nekem?-grimaszolok.

-Mit...?-suttogja alig hallhatóan.

-Elmebetegnek neveztek. Pedofilnak, molesztálónak. Azt feltételezték hogy biztos csináltam veled valamit amikor még kint voltam.-remeg meg hangom-Hagytam, had mondják. Látták hogy nem törődöm vele, ezért ismét lefogtak és elővettek egy nagy kést.-törlöm meg szemeim, amik időközben könnyesedni kezdtek-Ordítottam a fájdalomtól, de nem hatotta meg őket. Akkor szereztem ezt a sebet a szememnél.-simítok a felületre.

-Utána?-kíváncsian várja a folytatást.

-Senkit nem érdekelt mi történt velem. Az őrök is utáltak, ahogy mindenki más is. Az orvosom nem csinált semmit, de inkább nem is mondtam neki.-emlékszem vissza arra a beszélgetésre ami azutáni nap lefolyt köztünk.

Csend van a túloldalon, nem hallok semmit. Azt várom hogy nyíljon az ajtó, de ez nem történik meg. Még egy apró neszt se hallok, ezért sóhajtva felállok.

Szobámba megyek majd lefekszem ágyamra. A plafont nézem és úgy gondolok vissza a börtönben való életemre.

Orvosomnak nem mondtam semmit hogy mi történt velem. Azt sem mondtam neki, hogy később begurultam. Nem voltam magamnál az azutáni éjszaka.

Nem emlékszem semmire.

Ezt mondogattam neki, míg tényleg el nem hitte. Nem bízott bennem, sosem tette. Összehúzott szemekkel bámult, míg be nem adta a derekát.

Hazudtam neki.

Szín tisztán emlékszem mit tettem. Hogy átlopóztam egy másik cellában. Hogy késem elővéve közelítettem bántalmazóim felé. Hogy egyesével öltem meg az összeset. Hogy mindegyiket szíven szúrtam és könyörgéseiket hallgattam. Undorító, undorító, undorító. Hangoztak a fejemben a szavak, amik meg sem álltak addig amíg be nem fejeztem amit elkezdtem.

Dehát doktorúr, nem emlékszem semmire!