Miért?

26.

Jungkook:

Féltem mit mond az orvos Taehyungnak. Szó szerint rettegtem, hisz mesélhet neki az állapotomról. Egyáltalán nem szerettem volna, de ez ellen nem tudok mit tenni. Már meg is bántam hogy elhívtam magammal öcsémet. Ha valami olyat megtud, még jobban eltávolodhat tőlem, de ha ez történik, orvosom nem fog épen maradni.

Fülébe súgtam azért egy pár szót, hogy tudatában legyen cselekedetei következményeinek. Remélem sikerült rá hatnom és vigyáz arra mit mond.

Utálom hogy uralkodnak felettem. Hogy megmondják nekem mi a jó, amikor én nekem kellene éreznem ezt. Azt hiszik ezzel jobb lesz, hogy elmegyek a hülye terápiákra, pedig egyáltalán nem. A sok gyógyszer is csak arra jó hogy kiüssem magam és mozdulni se tudjak.

Idegesen járom az utcákat. Kapucnim fejemen van, maszkom nem. Hagyom had lássanak, had súgjanak össze hátam mögött. Legyenek olyan bátrak és mondják a szemembe.

Otthon bevágom magam mögött az ajtót és remegve járkálok fel alá. Szorít a mellkasom és várom hogy testvérem hazaérjen. Már felkészültem az undorodó pillantására.

A konyhába megyek, töltök egy pohár vizet és a pultra rakom magam elé. A gyógyszereim ott vannak mellette és azokkal szemezek. A pultra dőlök szenvedve és azon gondolkozom hogy be e vegyem őket. Hányingerem van már a sok tablettától és fintorogva gondolok rájuk.

Ha nem veszem be ezt a sok szart, elborulok és akár Taehyungnak is árthatok. Magamnak nem, sosem tettem. Pedig az lett volna a legjobb. Legalább jó okom lett volna rá és foghattam volna arra hogy nem voltam magamnál. De nem. Ez a nyomorék sosem bántja magát, hülye lenne. Tudja hogy azt szeretném, ezért vigyorogva nézi szenvedésemet.

-Faszomat!-ütök egyet a pultra mire az hangosan durran egyet. Kifújom a levegőt és számat rágva vetek egy utolsó pillantást a tablettákra.

Idegesen hagyom ott őket és megyek a szobámba. Becsukom az ajtót és leülök a földre. Múltkor már behoztam ide egy másik tükröt ezért azt a falnak támasztom. Az ágy alól kiveszem a régen is használt bilincsemet. A börtön előtt is volt hogy használtam őket, muszáj voltam.

Jobb kezemre rakom az egyik felét, a másikat az ágyhoz csatolom. A tükör velem szemben van, én pedig törökülésben szemezek magammal. Hagyom had vegye át felettem az irányítást. Meglátjuk meddig megyek el.

...

-Azt hiszed ez segít?-horkantok egyet-Ez változtatni fog valamit?-teszem fel szarkasztikusan a kérdést.

-Tudod...Letudnám szedni ezt magamról.-húzom mosolyra ajkam, miközben a bilincsre utalok mondandómmal-De lehet nem örülnél egy törött kéznek.-kuncogok.

-Szánalmasan próbálkozol.-gúnyos a mosolyom-Azt várod hogy kárt tegyek magamban? Abba mi a szórakoztató?-vonom fel szemöldökeim-Sokkal jobb másnak a vérét látni, nem?-gondolok bele-Kár hogy csak én szórakozom és nem te.-játszom meg magam-De az emlék örökre megmarad, nem búsulj.-legyintek egyet szabad kezemmel.

-Alig várom hogy Taehyungie hazajöjjön, te is?-harapom be számat izgatottan-Bejön és csak annyit lát hogy ide vagyok bilincselve.-hitetlenkedve rázom fejem-Vicces lesz az biztos!-bámulom magam.

-Eléggé megsértettél ezzel a cselekedeteddel!-szidom le-Szeretek szabad lenni, de ezt nem tartod tiszteletben!-rázom fejem-Olyan sokat kell várnom hogy előjöhessek! Ez nem fair!-csapok térdemre csalódottan.

Odakapom fejem az ajtó felé hisz ahogy hallottam, csukódott a bejárati ajtó.

-Nézd ki jött meg!-húzom vigyorra ajkaim.

Hallom a lépteket közeledni, ezért nem tudok egyhelyben maradni. Mozgok ahogy csak tudok, hisz be vagyok zsongva.

Taehyung megáll az ajtó előtt, hallom. Minden tevékenységét hallom, de csak azt várom hogy benyisson. Nem is kellett sokat várnom, testvérem halkan kopogott az ajtón. Még nagyobb mosolyra húztam ajkaim és alig vártam már hogy lássam a reakcióját.

Nem válaszoltam neki, ezért kénytelen volt benyitni. Szépen lassan tette ezt meg és épphogy csak bekukucskált. Arcom felvette a semleges formát és néztem őt.

Tágra nyíltak szemei és próbáltam nem elröhögni magam arckifejezésén. Teljesen bejött az ajtón és onnan nézett engem.

-Eloldoznál, kérlek?-tartom magam a szerepemhez és játszom a segítségre szoruló testvért.

-Miért vagy odabilincselve?-halkan teszi fel kérdését, még mindig ott állva.

-Féltem, nehogy beguruljak.-pedig most vagyok csak igazán magamnál!

Elkezd az éjjeli szekrény felé lépkedni és kezébe veszi a kulcsot. Óvatosan közelít meg és guggol le mellém. Amíg nem figyel és a zárral babrál, én csak győztes mosolyra húzom ajkaim.

-Miért nem vetted be a gyógyszereid?-kattan a zár és figyelmen kívül hagyva kérdését esek neki.

Felállok és kihasználva meglepődöttségét, lefogom kezeit és a falnak tolom úgy, hogy mellkasa erősen ütközik annak. Csuklóját szorítom és vigyorogva nézem szenvedő arcát és hallgatom szapora lélegzetvételeit.

-Végre találkozunk kettesben, Taehyungie.-suttogom örömtelien fülébe a szavakat, miközben kezeim között remeg.

Félsz?