Miért?

30.

Jungkook:

Betegen vigyorogva nézem az előttem állókat. Kikerekedett szemeikben félelem csillan meg, ami még nagyobb boldogságot kelt bennem. Szám már lassan fáj, olyan sok ideje van rajtam mosolyom.

Mire készülsz? Normális vagy? Éles fegyver van a kezedben...Ez nem helyes. Taehyung! Taehyung fél! Tőled fél! Remeg! Ne csináld ezt, csak ezt ne. Tedd le a pisztolyt! Tedd le! Kérlek.

Olyan sok ideje vártam már erre. Végigszenvedtem a börtönt és végre befejezhetem amit elkezdtem. Öcsém talán azt hitte minden más lesz. Olyan kis naiv még! Oly sokszor játszottam már el a gondolataimmal, oly sokszor képzeltem már el ezt a helyzetet. De most élőben vagyok itt és ma véget vetek ennek.

Yoongi, annyira sajnálom. Bárcsak mondtam volna hogy segítség kell. Bárcsak mondtam volna hogy éreztem hogy baj lesz. Akkor nem lennél most itt, Jiminnel, aki ugyanúgy reszket mint te. Maradj erős kérlek, barátom.

-Jungkook...-vesz nagy levegőt a menta hajú-Mit csinálsz?-tartja magát de kezd meginogni.

-Hmm...-esek gondolkozóba-Mit csinálok? Ezt már mondtam! Kis buták!-veszem vissza mosolyom.

-Honnan van fegyvered?-nyel egy nagyobbat.

-Attól a nyomorék dokitól.-morranok egyet a személy gondolatára-De most átérzi amit én. Szenvedni fog.-kuncogok.

-Mit tettél?-suttogja alig hallhatóan és próbálja elvonni figyelmem a szőke kurváról aki ki akar surranni a nappaliból.

Leengedem a pisztolyt testvérem elől és a padlóba lövök egyet. Mindannyian megugranak és rám kapják tekintetüket.

-Ne nézzetek már hülyének.-rázok fejem-Te, ott!-lengetem fegyverem a levegőben-Gyere csak ide.-mutogatok neki.

Meg is teszi amire kérem. Szépen lassan jön hozzám közelebb, lehajtott fejjel áll meg előttem. Állánál fogva emelem fel fejét és úgy nézem meg közelebbről. Yoongi megfeszülve nézi mit csinálok vele.

-Nem rossz.-állapítom meg-Kár, hogy egy idegesítő mitugrász vagy.-lököm oda a menta hajú mellé, akibe rögtön bele is kapaszkodik.

Szét áradsz bennem mindenhol, jelenléted feszíti testem minden szegletét. Legszívesebben kitépnélek magamból, de nem tudlak. Mellkasom szorít miattad, testem lángban ég.

-Szeretsz engem.-odakapom fejem öcsém felé, aki szemeimet nézi komolyan.

-Ki? Én?-gúnyosan teszem fel a kérdéseket amik után elkuncogom magam.

-Megvédtél engem, mindig. Akármit megtennél értem, mert szeretsz.-közelebb megyek hozzá, alig választ el minket valami. Szaporábban veszi a levegőt, de nem törik össze.

-Naiv vagy, Taehyung.-húzom féloldalas mosolyra számat.

-Végig szenvedted a börtönt, miattam. Tűrted a bántalmazásokat, miattam. Miattam bírtál ki mindent.-szemei könnyesedni kezdenek.

-Igen, miattad.-küldök felé egy bíztató mosolyt-Alig vártam már hogy kijöhessek és veled is végezzek.-mutatom meg fogaim vigyorommal, mire arca megváltozik. Az eddigi reménykedőből, reményvesztett lett.

Ez nem igaz. Szeretem Taehyungot. Mindenkinél jobban. Miért hazudsz? Nézz rá. Ártatlansága belepi elmémet, szemei könnyesek. Hogy tudsz neki ártani?

-Szerinted azért ültem annyit, mert szerettelek?-hitetlenkedve nézek rá-Minden vágyam az volt hogy szabaduljak és befejezzem amit elkezdtem öt éve.-szorítom össze fogaimat idegesen.

-Engedd el őket.-mutat a mellette állókra, akik eddig szótlanul nézték beszélgetésünket.

-Már miért tenném?-vonom fel egyik szemöldökömet-Ez így szórakoztatóbb.-rágcsálom számat izgatottan.

Engedd el őket. Nem ezt érdemlik, ahogy Taehyung sem. Egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Ezt nem szabad látniuk.

-Elolvastam a naplódat.-megállok cselekedeteimben és tágra nyílt szemekkel nézek rá.

-Mit csináltál?-közelebb lépek hozzá és úgy vonom kérdőre.

-Miért nem mondtad?-torzul el arca a sírás miatt-Miért nem szóltál hogy szenvedsz? Jungkook, én segítettem volna!-a sírástól hangja megremeg.

-Ugyan már!-nevetek fel hisztérikusan-Ne játszd a megmentő testvért!-szorítom meg állát, ezzel kényszerítve hogy rám nézzen-Semmit nem tettél. Észre se vetted mennyire fáj.-sziszegem fogaim közt-Nem foglalkoztál a gyógyszerekkel, se azzal hogy nem alszom lassan egy hete.-engedem el fejét, így rögtön odakap.

Halkan folynak könnyei szeretett öcsémnek. Sajnálom hogy ezt kell megélned, Taehyung. Végig nézem ahogy sarokba vagy szorítva, de nem tudok segíteni. Bárcsak tudnék.
A tükör előttem van. Saját magammal szemezek, arcomra akaratom ellenére vigyor kúszik. Legszívesebben levakarnám magamról, de tehetetlen vagyok.

Az alakom kezd homályosulni, de egy valamit észreveszek. Mind végig itt volt. Aki folyamatosan kergetett, álmaimban üldözött, mind végig itt volt előttem. Minden nap láttam. A szörnyeteg aki magának akart, egész végig én voltam.

Fegyverem ismét Taehyungra emelem, aki egyre jobban sírni kezd. A mellette állók lefagyva nézik mit fogok csinálni, nem mozdulnak. Vigyorogva kibiztosítom a pisztolyt, ujjam már a ravaszon van. Szívem ki akar ugrani helyéről, mindennek vége lesz.

Erőt veszek magamon, ellenkezek. Minden porcikámmal azon vagyok hogy ellenálljak, befeszítem magam, ezzel is fent tartva testem. Arcom eltorzul az erőlködés miatt, kezem remeg. Nem hagyom hogy meg tedd. Takarodj a testemből.

Kezem reszket, testem fáj. Arcomról eltűnik vigyorom, helyette értetlenség kerül oda. Mind a hárman furcsán néznek rám, ahogy bal kezemmel próbálom helyre állítani a másikat, amiben a fegyver van. Jobb kezem nem tudom megállítani, hiába próbálkozom. Szenvedve nézek az előttem levőkre akik várják mi fog történni. A pisztoly fejem mellett áll meg, emiatt gyorsabban veszem a levegőt. Nem tudom onnan elemelni kezemet, elfogyott az erőm.

-Mi a fasz...-suttogom ijedten.

-Szeretlek, Taehyung.-húzom apró mosolyra számat és meghúzom a ravaszt. Nagy durranás hallatszódik, majd összeesek a padlón. Az utolsó dolog amit láttam, az öcsém ijedt arca volt, ami a sírástól eltorzult.

Miért így kellett történnie?

VÉGE.