Miért?

14.

Jungkook:

Orvosom felé veszem az irányt. Yoongit otthagytam, nem bírtam feldolgozni amiket mondott. Túlságosan is felzaklatott és nem akartam hogy ezt meglássa. Amennyire jól ismer, tudhatja mit érzek most.

Nem akarok beszélni az érzéseimről, nem menne. Utálok megnyílni bárkinek is és most ahogy pszichiáteremhez tartok, még jobban nő bennem ez az érzés. Egy konkrétan idegen embernek ki akarna megnyílni mint egy könyv? Mit várnak tőlem, hogy majd szépen boldogan elmondom ami bennem van? Még magam sem tudom mit érzek valójában. Ha átveszi felettem az irányítást, nem tudok tisztán gondolkozni.

Muszáj mennem, hisz köteleznek rá. Ha ellentmondok, berángatnak, azt pedig nem szeretném. Heti háromszor kell járnom, ami nem a legkellemesebb. Mindig ugyanazokat a kérdéseket hallgatni már unalmas. A szokásos mondatok, miktől már undorodom.

"Hogy vagy?"

"Történt valami?"

"Éreztél valamit?"

Nem, nem éreztem semmit. Sosem érzek semmit, de ha mégis, akkor sem mondanám el. Félek, ha valami olyasmit mondok, visszavisznek. Gyógyszerekkel tömnek, kísérleteznek rajtam. Befeküdni számomra sokkal ijesztőbb, mint még öt év a börtönben. Inkább átélem mégegyszer a kínzásokat, mint kitudja meddig a poklot.

Odaérve a hatalmas fehér épület elé, megálltam. Fintorral arcomon néztem végig a kissé már koszos falon, ahogy potyog le róla a vakolat. Ősréginek tűnt az egész, ezért nem értettem soha hogy miért szabályos ez. Belülről úgymond normális, csak kivakítja szemedet a hófehér berendezés. Fertőtlenítő szag van, ami már marja orrodat. Úgy bánnak itt a tisztítószerekkel mintha a leprások után takarítanának. Valljuk be, valakik szemében azok vagyunk.

Az ajtó előtt ismét megálltam. Orvosom neve kint volt a műanyag nyílászárón, amin csak sóhajtva tudtam végigvezetni szemeim. Nagy levegőt véve nyomtam le a kilincset miután bekopogtam.

Fehér köpenyében ült a székében. Engem nézett, biztos hogy várt rám már egy ideje. Nem vagyok késésben, így komótosan megyek felé. Leülök az asztal másik felén levő fotelbe és onnan vezetem körbe tekintetem a szobában. Semmi nem változott. Az eltelt idő alatt sokat jártam itt. Majdnem minden napomat itt töltöttem és már a gondolatára is görcsbe áll a hasam.

-Azt hittem nem jössz.-kezdi el a beszélgetést, ezzel visszarángatva a való világba.

-Én is.-kijelentésemre csak elmosolyodik, de legszívesebben letörölném azt arcáról.

-Hogy érzed magad?-és már megint itt vagyunk. Minden egyes alkalommal ez az első kérdése.

-Jól.-rántom meg vállam hanyagul ezzel is kimutatva azt, hogy semmi kedvem itt lenni.

-Nem történt semmi az elmúlt pár napban?-húzza fel egyik szemöldökét gyanúsan méregetve.

-Nem igazán.-próbálok nem feltűnő lenni, de valószínűleg lerí rólam hogy hazudok. Hisz tényleg így van, mint mindig.

-Hogy fogadta a testvéred hogy hazamehettél?-törődik bele hogy nem fogok úgy válaszolni kérdéseire ahogy ő szeretné.

-Semlegesen.-tartom vele a szemkontaktust, ám bár tekintetem meginog egy pillanatra ahogy visszaemlékszem öcsém félelemmel teli pillantására.

-Mondd csak Jungkook.-teszi kezeit az asztalra-Miért hazudsz nekem?-hangja mindent tudó és már fejbe is vágtam magam gondolatban amiért nem tudok olyan jól hazudni neki.

-Nem hazudok.-próbálok felvenni egy olyan arcot ami nem mutat semmit-Biztos csak beképzeli.

-Ismerlek, ezt te is tudod.-sóhajt egy aprót-Már az első válaszodnál tudtam hogy hazudsz.-tekintete komolyra vált. Nem mondok neki semmit, csak ismét megrántom vállam.-Biztos vagyok benne, hogy történt veled valami. Már a tekintetedből látni lehet hogy valami nincs rendben.-tolja fel szemüvegét ami kezdett lecsúszni neki orráról.

-Nem tudok aludni.-keresek valami kifogást amit talán el is fogad. Ebben mondjuk nem sokat hazudtam, tényleg nem tudok aludni rendesen.

-Fejtsd ki, kérlek.-dől előrébb székében, hátha így jobban érti mit mondok.

-Nem tudok aludni. Nem megy.-nézek el egy pillanatra-Fáradt vagyok de nem tudom kikapcsolni az agyam. Semmi nincs benne, mégsem kap el a teljes sötétség.-ő csak hümmög válaszomra és visszadől ülőhelyébe.

-Mióta is van ez?-veszi elő fekete kis noteszét, amit oly sokszor tartott kezében a múltban is.

-Mióta az eszemet tudom.-ahogy néz rám megforgatom szemeim. Fejével jelzi hogy mondjak egy pontosabb időpontot-Mióta súlyosodott a helyzet.-piszkálom kezeimet.

-Hogy állsz a gyógyszerekkel? Minden rendben velük?-néz fel rám egy pillanatra füzetéből.

-Beveszem a napi 20 szemet ha arra gondol.-hangom gúnyos hangsúlyra emelem hogy érezze mit próbálok ezzel mondani.

-Nem úgy értettem.-masszírozza meg orrnyergét-Hatnak? Elég amennyi van?

-Elég.-forgatnám meg ismét szemeim, viszont eszembe jut valami-Habár most hogy mondja...Kellene még nyugtató.-húzom ki magam, hátha ezzel is hatok rá valahogy.

-Miért?-ráncolja szemöldökeit.

-Nem elég. Csak azzal tudok aludni, ezért kellene még.

-Jungkook, te is tudod mi történt a múltkor is, mikor többet adtam neked.-hanga vészjósló és emlékeztetni próbál arra, ami minden nap eszembe jut.

-Ön is tudja, hogy Taehyung miatt nem tenném meg.-önelégült mosoly terülne el arcomon, de visszafogom magam, nehogy meginogjon a szerepem.

Gondolkozva de egyben szenvedve néz rám. Tekintetemmel próbálok hatni rá, ami biztos sikerült mert egy apró sóhajjal teszi le kezeiből a tárgyakat.

-Adok, de ígérd meg hogy nem csinálsz megint hülyeséget.-mutat rám ujjával ezzel is próbálva fenyegetni.

-Haljon meg a legszebb lovam ha megint megpróbálom.-teszem szívemre kezem és arcomra mosoly kúszik.

A vitrinhez lép és kutakodik benne. A sok doboz között kellett idő mire megtalálta, de mikor kezembe adta, vigyorom még nagyobb lett.

-Szerintem tudod az adagolást, nem kell elmagyaráznom.-csak megrázom fejem és felállok indulásra készen.

-Köszönöm.-intek neki majd elhagyom a szobát. Kezemben szorongatom a kis üvegtárolót és csúsztatom zsebembe ahogy kilépek a hideg levegőre.

Hazafelé még előveszem majd bevéve pár szemet, sétálok tovább. Direkt elhúzom az időt, hogy mire hazaérek, úgy le legyek szedálva hogy rám se ismerjenek.

Ez be is válik hisz mikor kinyitom az ajtót, szemeimet alig bírom nyitva tartani. Taeyhung a nappaliban ült, így arra vettem az irányt. A kanapén foglalt helyet, de megálltam előtte egy pillanatra. Bogarai megnőttek látványomra, bele se mertem gondolni hogy nézhetek ki.

Csak rá koncentráltam, arra hogy milyen gyönyörű is valójában.

Szobámba mentem és nagynehezen beestem ágyamba. Szemeim rögtön lecsukódtak és hagytam oly sok idő után, had vigyen el a teljes sötétség.

Ha most lelkemben nem is, álmaimban mindig ott leszel.