Miért?

28.

Jungkook:

Fáj a fejem. Így kelek fel a padlóról. Hátamról ne is beszéljünk, a kemény parketta miatt alig érzem a derekam.

Azt sem tudom miért fekszem a földön, ezért emlékezni próbálok. Özönvízként érnek a tegnap este történtek. Fintorba vág az arcom ahogy minden eszembe jut. Felállok a földről és fejemet fogva sétálok fel alá. Ez már nem normális és szánalmamban elbőgném magam. Ez nem mehet így tovább, ez tényleg már mindennek a vége.

Ajkam megremeg a rám törő sírás miatt, amit nem engedek ki. Mély levegőket veszek és erősen megdörzsölöm arcomat. Nyugtatgatom magam hogy semmi baj nem lesz, de ez nem így van. Ugyanaz az érzés kerít hatalmába mint akkor, mielőtt megöltem volna a szüleimet.

Nem következhet be az, ami akkor volt. Taehyung miatt nem. Nem lennék képes úgy nyúlni hozzá, de ő igen. Szorít a mellkasom, a furcsa érzés nem múlik el. Bennem van a félelem, de jogosan.

Szemem sarkából látom öcsémet a lépcső alján. Engem néz, szemei vörösek és felvannak duzzadva. Biztos vagyok benne hogy miattam sírt, emiatt szívem nyilallni kezd. Már így sem kell sok ahhoz hogy idegösszeroppanást kapjak, de ez is még rá tesz.

Szemezek vele egy ideig. Szemeiből sajnálatot vélek felfedezni, amíg enyémek szenvedést tükröznek. Eltorzul arcom ahogy látom még mindig megmaradt sebek nyomait testein amiket én okoztam.

Hátrálni kezdek. Nem maradhatok itt, el kell tűnnöm addig amíg el nem tűnik a furcsa érzés belőlem. Felveszem cipőmet és kabátomat, majd nem is nézve testvéremre, elhagyom a házat. Menekülök, mint mindig.

Kapucnim fejemen van, maszkom nem. Erőszakosan törlöm meg szemeimet amiből néhány csepp könny cseppent ki. Nem törhetek össze.

Lábaim orvosomhoz vezetnek. Gyógyszerek kellenek, nagyon gyorsan. Csillapítanom kell állapotomat, de már a nyugtatók sem segítenek. Valami sokkal erősebb kell, ami egy jó ideig kiüt.

Nem szólok a recepción, csak előre nézek. Gyorsan szedem egymás után lábaimat, minél előbb beszélnem kell vele. Nem érdekel hogy páran megnéznek, mivel rögtön el is kapják rólam tekintetüket, amint rájönnek ki is vagyok. Elszomorító.

Be sem kopogok a fehér ajtón, csak simán benyitok. Orvosom felkapja rám tekintetét, most nincs bent nála senki. Papírokat nézegetett, de azokat most leteszi kezéből.

-Jungkook, ezt így nem..-nem tudta befejezni amit elkezdett, mivel közbevágtam.

-Gyógyszerek kellenek. Most.-hangsúlyozom ki a 'most' szót, követelőzően.

-Ezt így nem csinálhatod.-áll fel velem szemben.

-Mi történik velem?-remeg meg hangom egy pillanatra, miközben fejemet fogom.

-Mi ütött beléd?-vonja fel egyik szemöldökét.

-Félek.-suttogom alig hallhatóan-Érzem hogy itt van.-nézek körbe paranoiásan.

-Ki van itt, Jungkook?-fogja meg vállaim idegesen.

-Itt van.-tépem meg hajam-Itt van. Itt van. Itt van.-ismétlem meg a szavakat, körbe nézve.

-Összeroppansz Jungkook! Nyugodj le!-ráz meg kissé, de semmit se hat.

-Engem akar.-rágom kezemen a bőrt remegve-El fog vinni.-veszem egyre gyorsabban a levegőt.

-Ki? Ki fog elvinni? Nézz rám!-kétségbeesetten szól hozzám.

Lehajtom fejem ahogy minden kimegy testemből. Leeresztem kezeimet, nincs erőm  tartani őket. A lábaimon dőlök ide oda, eközben pedig az orvos rázogat.

-Mi van veled?! Nézz rám!-könyörögve beszél.

Lassan emelem fel fejem, szemeim üresek. Vigyor kúszik arcomra, ami egyre csak nagyobbodik. Az orvos ijedten néz velem farkasszemet és leveszi rólam kezeit. Talán jobban járt volna, ha odaadja a gyógyszereket.

-Elvitte a cica a nyelvedet?-hátrál tőlem de én megyek utána.

-Maradj ott.-vesz reszketeg levegőt és próbál erős maradni.

-Dehát doktorúr! Mi rosszat tettem?-biggyesztem le ajkam-Egyetlen bűnöm hogy maga még életben van.-sziszegem fogaim közt-Már rég halottnak kellene lennie, nem gondolja?-billentem oldalra fejem, kíváncsian.

-I..Itt vannak a gyógyszereid!-nyitja ki a vitrint mellőle, remegő kezekkel-Vigyél mindent! Csa..Csak ne bánts!-nyújtja felém a dobozokat.

Csak elnevetem magam reakcióján és közeledek felé. Kezeiből kiesnek a gyógyszerek ahogy jobban hátrálni próbál, de nem tud tovább menni, a fal ott van mögötte.

-Kinek kellenek a szarjai, ha itt van ez is?-húzom ki a fiókját az asztalának-Maga szerint nem vettem észre, hogy azóta van pisztoly a fiókjában mióta engem kezel?-kuncogom el magam naív valóján.

Szapora légzéssel nézi a fegyvert a kezemben. Lassan sétálok hozzá közelebb, miközben felé nyújtom a teli pisztolyt.

-Használja, ha már van rá lehetősége!-adom oda elé egy bíztató mosollyal.

Remegő kezekkel nyúlna érte szépen lassan, de elkapom onnan azt és fejbe ütöm vele. Nyöszörögve esik össze és fogja a fájó területet. Undorodva nézek le rá.

Leguggolok hozzá és magam felé fordítom fejét. Öklömmel megütöm egy párszor, de ezt megunva félrerakom fegyverem és a földön levő gyógyszereket kibontom. Öntök kezembe egy marékkal és mindet a szájába tömöm. Tenyerem arcára tapasztom, így ha nem akar megfulladni, muszáj lesz lenyelni.

-Milyen érzés?!-húzom beteg vigyorra számat, ahogy nézem hogy szenved.

Próbál ellenkezni, kezeivel kapálózik de nem megy vele semmire. Térdemmel lenyomom és másik kezemmel is lent tartom. Addig szenved míg le nem nyeli. Elveszem kezem szájáról, majd egy utolsót ütök fejére.

-El kellett volna vitesselek...-suttogja alig hallhatóan.

-Lehet jobban járt volna.-horkantok egyet majd felállva mellőle hagyom el az irodáját. Kint mindenki megnéz engem, de nem érdekel. Kimegyek az épületből, de kapucnimat nem veszem fel.

Beteg vigyorommal sétálok az utcán, pisztollyal a kezemben. Mégis egyetlen egy dolog jár fejemben.

Jövök már, Taehyung.