Miért?

27.

Taehyung:

Félek. Konkrétan remegek a kezei között. Erősen fogja még mindig lila csuklóimat. Sziszegek az érzésre, de nem érdekli. Érzem  hogy könnyeim marják szemeimet, de próbálom visszanyelni őket.

Lehúz teljesen a földszintre, miközben arcáról nem tűnik el mosolya. Hogy voltam képes ennek bedőlni? Hogy lehetek ilyen buta? Már az is furcsa volt hogy az ágyhoz volt bilincselve. Én meg mint egy jól nevelt, kicsatoltam. Bárcsak ne tettem volna.

Leültet a kanapéra és úgy néz rám. Nem bírok szemébe nézni, nem vagyok rá képes. Érzem tekintetét, de én csak a gombócot próbálom eltűntetni torkomból. Szám remeg és arcom már torzulna a sírástól, ami rám akar törni.

-Taehyungie...-guggol le elém-Ne félj.-teszi kezét térdemre, de rögtőn undor fog el.

-Nem lesz ez olyan rossz!-áll fel széttárva kezeit, bíztatóan-Szórakozunk egy kicsit! Te is tudod mennyire is szeretek!-kezd sétálgatni mindenhol a nappaliban.

Én csak abban reménykedem hogy Jimin és Yoongi be fog lépni az ajtón és kimenekítenek ebből a helyzetből.

-Annyira vártam már hogy találkozzunk kettesben!-ugrál örömében-Olyan sok mindent mondani akarok!-pöcögteti állát-De kezdjük az elején!-néz rám boldogan.

-Miről szeretnél tudni?-teszi fel kíváncsian a kérdést-Akármiről mesélek!-bólogat.

Csendben ülök és várok. Várom, hátha nyílik a bejárati ajtó és bejönnek barátaim. Félek megmozdulni is.

-Ahj, szólj valamit TaeTae!-búsul el-Ez így nem vicces!-sóhajt egyet gondterhelten.

Amikor látja hogy nem fogok megszólalni, idegesen indul meg a konyha felé. Elfuthattam volna, de a sokk miatt ami bennem volt, meg se moccantam. Gyorsan vettem a levegőt és csak azon izgultam miért ment.

-Így hátha megered a nyelved.-húzza gonosz mosolyra száját, miközben visszajön egy nagy konyhakéssel a kezében. Tágra nyílnak szemeim és nyelek egy nagyot.

Meglátva arcomat csak elkuncogja magát. Hirtelen indul meg felém, hátra is ugrok, de csak mögém ül fel a háttámlára. Kezével megfogja államat és a kést a torkomhoz teszi.

-Kérlek.-suttogom elhalóan, könnyeimet már nem tudom visszafogni. Patakokban folynak le arcomról.

-Tessék?-hajol lejjebb és gúnyosan teszi fel a kérdést.

-Kérlek, ne.-szipogok, miközben beszélek remegő hanggal.

-Mit ne, Taehyungie?-beteg vigyora ott virít arcán. Nem válaszolok neki.

-Had halljam!-bíztat, de nem vagyok képes kimondani.

-Ne vágd el a torkom, kérlek! Kérlek, Jungkook! Ne ölj meg!-tettet sírást, én pedig egyre mélyebbre süllyedek.

-Mondd ki.-szorítja a kés élét jobban torkomhoz.

-K..Kérlek, ne ö..ölj meg..-akadozok meg.

-Nem foglak, TaeTae. MÉG nem.-emeli ki a 'még' szót.

-Ez nem te vagy.-szedem össze valamennyire bátorságomat, hátha hatok rá. Ő csak elkuncogja magát, majd azután válaszol csak.

-Ki vagyok? Hm? Mondd el nekem.-kíváncsian hajol közelebb-A bátyád? Aki megölte a szüleid? Aki megölt egy srácot az utcán? Aki megölte a bántalmazóit a börtönben?-kezdi el sorolni tetteit, aminek feléről nem is tudtam-Meg vagy lepődve?-szélesedik ki mosolya-Ahw! Nem is tudtad?-vonja fel szemöldökét-Nagyon sok mindenről nem tudsz még!-büszkén gondol vissza cselekedeteire.

-Nem vagy normális.-suttogom alig hallhatóan, de így is meghallja. Morogva rántja hátra fejemet hajamnál fogva.

-Normális.-horkant. A kést elveszi torkomtól és tanulmányozni kezdi, fogdossa és közben gondolkozik.

Hirtelen teszi arcához és gyorsan húz egyet rajta a szeme alatt. Odakapom fejem és összeszorult mellkassal nézem mit csinál. Felszisszen egyet, de inkább a kezében levő tárgyat nézi, amin vére folyik.

-Szép, igaz?-mutatja felém, de a látványára mindjárt elhányom magam.

A bejárati ajtót konkrétan betörik, úgy jönnek be rajta. Két lihegő barátom néz velünk farkasszemet. A szőke hajú szemei kitágulnak, míg a mellette levő csak bátyámmal szemez. Kissé fellélegzem jelenlétükre, de így sem nyugszom meg teljesen.

-Yoongs!-pattan fel helyéről a mögöttem ülő-De rég találkoztunk!-megy hozzá közelebb-Mikor is?-esik gondolkozóba-Megvan!-ugrik be neki-Amikor benyugtatóztál! Nem volt szép húzás!-szidja le.

-Vedd be a kibaszott gyógyszereid.-sziszegi fogai között a menta hajú.

-Most miért vagy ilyen komoly?-biggyeszti le ajkait.

-Ne szórakozz.-feszíti ökölbe a kezeit.

-Emlékszel?-teszi fel kíváncsian-Pár éve is így kezdődött minden.-sóhajt nosztalgikusan. Yoongi rám néz és jelezni próbál. Kezében ott van a nyugtató és azt várja hogy átadhassa nekem.

-Annak is mi lett a vége.-lemondóan hajtja le a fejét-Kórházba kerültél. Ezt szeretnéd megint?-cinikusan kérdezi az előtte állót, de az nem foglalkozva vele, átdobja nekem a gyógyszert. Elkapom és sietve megyek bátyámhoz hogy gyorsan nyakába szúrjam a tűt.

Az adrenalin miatt lihegve nézek rá, de ő csak lassan vezeti rám tekintetét. Közelebb lép hozzám én pedig csak hátrálok.

-Ez csúnya volt Tahyungie.-mosolyodik el-Ne hidd azt hogy ezzel vége. Befogom fejezni, amit elkezdtem öt évvel ezelőtt.-suttogja nekem az utolsó mondatot.

Szemei lecsukódnak és nagyot koppanva esik össze a padlón. Meggyötörten nézek barátaimra, akik szintén kiengedik a bent tartott levegőt.

Leguggolok fejemet fogva és kiengedem ami bennem volt. Zokogni kezdtem, megkönnyebbülésként.

Te nem a bátyám vagy.