My faith in your eyes (bxb) HUN

Made of my pieces (part 3)

Megjegyzések a fejezethez: 

Credit for the picture: Madelaine Williams / Playground AI

A fejezet súlyos editáláson esett át 2024. 02. 19-én, a nyelvtani, fogalmazásbeli és szerkesztési hibák kiküszöbölése érdekében. Előfordulhat, hogy a történet későbbi részeire reflektálva néhány elhintett információ ezalatt megváltozott benne. 

A lélek a saját darabjaiból hozza létre az alkotást

Daegan

Egy utolsó éles, küszködő lélegzetvétellel résnyire nyitottam a szemem. Semmi mást nem láttam, csak a sötétséget. A szívem a fülemben dübörgött, a küzdelemtől megfeszült izmokkal, izzadtan hevertem az ágyamon. A takaró rá volt tekeredve a kezemre és csak lassan fogtam fel, hogy nem az álmomban rámvetődő rémalak tartott fogva, hanem az ártatlan szövet. Reszkető sóhajjal bontottam ki magam belőle, majd felültem és a kezembe temettem az arcom. A szívverésem nem akart csillapodni. Az agyam azon dolgozott, hogy elválassza a rémálom képeit a valóságtól, de az emlékek, amiket a tudatalattim ihletnek használt sokkal rosszabbak voltak, mint bármi, amit alkothatott belőlük. Megállíthatatlanul játszottam vissza magamban a múlt eseményeit és közben újra érezni véltem a régi szobám dohos szagát. Hányingerem támadt. A reszelős, részeges levegővétel kísértete ott lebegett körülöttem. Emlékeztem minden apró kis részletre, sokkal élesebben, mint szerettem volna. A csilingelésre, amivel az övcsatja kioldódott, a brutális fájdalomra, amikor teljes testsúlyával ránehezedett a szorosan tartott csuklóimra, a zsibbadásra, amibe belemenekült a testem, hogy ne érezzen semmit, az enyémnél sokkal nagyobb test nyomására a csípőmön...

Elkaptam a kezem az arcomtól és csak bámultam a csuklóimat a beszűrődő holdfénynél. Hallottam a saját, ziháló lélegzetem, a pulzusom az egekbe szökött, az uralmat rég átvette a pánik. Próbáltam felülkerekedni az elmémet fokozatosan elborító ködön és fókuszálni. Amikor a látásom egy pillanatra kitisztult és a körvonalak újra élesekké váltak, végre felfogtam, hogy a bőrfelület, amit bámulok, sértetlen. A kezeimről hiányoztak az egykor megszokottnak számító lila zúzódások, nem vonták az ízületeimet szégyenteljes bilincsbe. Egyetlen dolgot kezdtem ismételgetni magamnak, mint egy mantrát. 

Nem történt meg újra. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj, nem történt meg, csak álmodtam. Nincsen semmi baj... 

Az arcomon lecsordult az első könnycsepp. A zihálást lassan felszakadó zokogás váltotta fel. Tehetetlenül a hajamba markoltam.

Mikor fog ez véget érni? Mikor hagyja abba az elmém ezt a kegyetlen játékot végre? 

Megpróbáltam ellenállni a mellkasomba hasító ismerős fájdalomnak, de túl éles volt és túl mélyen vágott a húsomba, az idegeim nem tudtak vele megbirkózni. Levegő után kapkodva hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Addig ültem ott a múlt árnyai között vergődve, amíg a zokogás csendes sírássá szelídült és csak tompa lüktetés maradt az érzések helyén. 

Óráknak tűnő idő múlva, egy zuhanyzással és egy a konyhába tett látogatással később, egy bögre teával a kezemben léptem be a próbaterembe. Kiüresedettnek éreztem magam. A kétségbeesés addigra már eltakarított mindent, ami az útjába került és nem maradt bennem semmi. Utáltam ilyen üresnek lenni. Érző, lélegző ember akartam lenni, nem pedig egy körvonalaiban megrajzolt, élettelen vázlat. A zene volt az egyetlen, ami ilyenkor segített. Lassan beszivárgott a bőröm alá, birtokba vette a bennem tátongó űrt és elmesélte nekem újra, hogy ki vagyok.