My faith in your eyes (bxb) HUN

Feels like home (part 30)

...mint egy otthon

Daegan 

Az a törődés és kedvesség, amiben Edmond családja részesített, egészen részegítő hatással volt rám. Este alig fogtam fel, hogy Vin ott volt mellettem, a nyugodtság, amit a szavai közvetítettek, mégis velem maradt, és szorosan hozzákapcsolódott a személyéhez. Nem éreztem zavarban magam, amikor hivatalosan is bemutatkoztak nekem a feleségével - a tegnapinál rosszabb, kiszolgáltatottabb állapotban úgysem láthattak. Túl voltam már azon, hogy szégyelljem magam a pánikrohamaim, vagy bármilyen a mentális állapotomból adódó dolog miatt. Inkább szerencsésnek tartottam magam, amiért egy igazi profi volt a közelemben, és hálás voltam azért, hogy Edmond is ott volt velem - az egyetlen, akihez igazán tartoztam. 

Persze ott voltak a fiúk, akikkel remélhetőleg mindig szoros kapcsolatban maradunk, de nem lehetünk örökké megkésett tinédzserek. Tudtam, hogy előbb-utóbb szét fogunk költözni, és akár összejárunk még együtt dolgozni hosszú ideig azután is, akár nem, egy ponton majd mindenki a maga útjára lép. Főleg az ünnepek közeledtével merült fel bennem, hogy vajon mi lesz velem azután. Nem mehetek mindig Chris családjához karácsonyozni, bár tudtam, hogy szívesen látnának. Eddig szánalmasan üresnek tűnt a jövőm ebben a minden bizonnyal bekövetkező, távoli stádiumban. 

De most már itt volt mellettem Edmond. Nem tudtam még benne teljes szívvel hinni, hogy ez a csoda kitart a végtelenségig, de azért már legalább volt okom a reménykedésre. Ahogy a jelent, úgy a jövőt is megtöltötte számomra színekkel. Hihetetlennek tűnt, mekkora utat megtettem mellette máris, ami az érzelmeket illeti. Nem is tudatosult eddig igazán, mennyire az életem része lett ezalatt a rövid idő alatt. Minden sejtemmel azt kívántam, bárcsak így is maradna ez mindig. Tényleg igyekeztem hinni. 

Miközben Vin és Anne kedvesen érdeklődtek a hogylétem felől és a megismerésemet elősegítő kérdésekkel halmoztak el, rendszeresen átpillantottam a válluk felett Edmondra és a húgára. Szokatlan volt hirtelen egy család kötelékében találni magam, valahogy mégsem idegen. Egészen megrémisztett, mennyire könnyen ellazultam ebben a környezetben. Fájdalmas volt a felismerés, hogy mennyire hiányzott az életemből egy család. Örültem, hogy Edmondnak minden múltbéli tapasztalata ellenére ez megadatott. Nem tudtam Vinre és Anne-re másképpen gondolni, csakis mint a valódi szüleire. 

- Úgy hallottam, zongorázol is - mosolygott rám Anne kedvesen. 

- Csak egy kicsit - válaszoltam, - a zenekarban szinte mindenki más jobban zongorázik nálam. Chris és Denis kifejezetten jók. Aiden is elboldogul, ha kell, egyedül Robbal vehetném fel a versenyt. 

- Edmond és Dariela is játszanak. 

Meglepettség futott át az arcomon. 

- Tényleg? 

- Hm, nos, talán ha eláruljuk, hogy a feleségem zongoratanár, akkor máris kevésbé lesz furcsa a dolog - mosolygott rám Vin a szemüvege mögül. 

- Ha egy kicsit beljebb lépsz, láthatod is a zongorát. Jól elrejtettük - nevetett Anne. 

Épp csak egy kicsit kellett arrébb lépnem, hogy feltáruljon a nappali eddig rejtve maradt része, és valóban, a kert felé néző végében, közvetlenül a hátsó teraszra vezető üvegajtók előtt ott terpeszkedett egy igazi, hatalmas és nehéz versenyzongora. 

- Edmond! Darie! Játszotok valamit a kedvemért? - kérdezte Anne. 

- Persze - vágta rá Dariela, és már fel is pattant a kanapéról.