My faith in your eyes (bxb) HUN

Two steps ahead (part 37)

...két lépéssel előttük

A képen látható tetoválás valódi birtokosa: Anthony Padilla. 

Denis 

Furcsa volt reggel arra ébredni, hogy Chris nincs ott velem. Ahogy szemrevételeztem a nagyon is üres ágyamat, összeráncolam a szemöldököm. 

Érdekes. Nem annak kellene furcsának lennie, hogy itt volt velem?... 

A gondolat fogva tartott, amíg a szekrényemben turkáltam és kiválasztottam magamnak egy kényelmesebb farmert és egy igen csak elnyűtt pólót, azután elbizonytalanodva rábámultam a kezemben tartott ruhákra. 

Nem lenne indokolt, hogy ennél több energiát fektessek az öltözködésbe egy itthon maradós hétköznapon. 

Akkor miért nem tudok szabadulni a késztetéstől?...

Zavartan ledobtam őket a földre és előkerestem egy erősen szaggatott, fekete farmert, amit legtöbbször a koncertjeinken viseltem, és egy sötétszürke pólót, amiről tudtam, hogy jól áll. 

Mielőtt a fürdőszoba felé vettem volna az irányt, a falon függő nagy, sötét keretes tükörhöz léptem. 

A hatalmába kerített az emlékezés. Minden egyes vele töltött pillanat tisztán rajzolódott ki a szemem előtt. Az élvezete hangjainak, a bőre érintésének az emlékei ködössé tették az elmémet, a melegség, ami felkúszott az arcomon aranyszínű ragyogást idézett elém. Azt hittem, bizonytalan lesz, hogy nekem kell majd vezetnem, hogy félig-meddig csak áldozatul esik majd a vágyaimnak, de az enyémhez illő hévvel, a tapasztalatbeli különbségeinket puszta intuícióval áthidalva egyenesen leigázta a testem és a lelkem. Élénken élt bennem az a birtokló, mélyről fakadó, nyers vadság, amivel többször is egymásnak estünk az éjszaka folyamán, mégis letaglózott a látvány, ami a tükörben fogadott. A legrosszabbul sikerült övvizsgám után sem néztem ki ennyire gyatrán, amikor még hajszoltam a fokozatokat a taekwondo egyesületben. 

Nem volt ritka, hogy az egyéjszakás kalandjaim után sérüléseim legyenek. A többiek gyakran ugrattak játékosan vagy egészen alantasan, amikor turnén észrevettek néhány karmolásnyomot a hátamon vagy kiszívott foltot a mellkasomon. 

Mégsem a sérüléseim mértéke miatt éreztem ezt a helyzetet most teljesen másnak. 

Érthetetlen félelem lett úrrá rajtam, miközben akaratlanul is a Chrisszel töltött éjszaka és az egyéjszakás kalandok között vontam párhuzamot és kerestem a különbségeket. 

Régebben sohasem panaszkodtam, ha valaki eltűnt mellőlem. Kifejezetten irritált, ha valaki maradni akart, elértve az arra vonatkozó utalásokat, hogy szívesen venném, ha távozna végre. 

Miért éreztem most ennyire bénítónak a tényt, hogy nem találtam őt reggel magam mellett?...

Számbavettem a foltokat, végigkövettem őket az állam vonalától a derekamig, a tekintetem lassan siklott egyre lejjebb a hűvös üveglapon. 

Ha turnén lennénk, most büszke lennék magamra, és nem lenne ebben semmi több. Akkor bóknak venném, akkor kifejezetten várnám azokat az ugratásokat, amiket a bőröm állapota miatt minden bizonnyal kapni fogok, és még rá is játszanék a körém felépített mítoszra. Úgy viccelődnék a történtekkel, mint ahogy az olyan dolgokkal szokás, amiknek semmi jelentőséget nem tulajdonít az ember. Akkor Chris elnéző mosollyal nyugtázná a körülötte kibontakozó vidámságot és igyekezne a jelenet határvonalán maradni és nem túlságosan belevonódni az idióta piszkálódásokból felépített beszélgetésbe. Egy idő után hátat fordítana nekünk, hogy a gondolataival foglalkozzon, elmerülne a saját kis világában, és csak akkor térne vissza a valóságba, amikor már rég túl vagyunk a számára kellemetlenül nyilvánvaló témán. Megtartaná a korábban mindig közöttünk feszülő távolságot és egy szót sem vesztegetne az egészre.