My faith in your eyes (bxb) HUN

... made to feel (part 12)

... engedd magad érezni

Daegan

Húsz perccel korábban értem oda, mint ahogy megbeszéltük. Leparkoltam a bejárathoz közel és kiszálltam. Gondoltam jobb, ha a motorháztetőnek támaszkodva várom, így elég feltűnő jelenség leszek ahhoz, hogy Edmond egyből észrevegyen, amint kiér az üzletből. A karjaimat összefontam magam előtt, és a légzésemre figyelve néztem a kijárat irányába. Hosszúnak bizonyult ez a nap, és reméltem, hogy még egy darabig nem fog véget érni.

A rádiós interjú meglepően jól sikerült. Az általános derültségből ítélve megleptem a többieket azzal, hogy egészen sokat beszéltem magamhoz képest. Kiderült, hogy ha pozitív feszültséget próbálok levezetni, akkor beszédesebb leszek. Elgondolkoztam azon, vajon mennyi ehhez hasonló újdonságot fogok még megtudni magamról. Ismeretlen terület volt ez számomra, de nagyon, nagyon tetszett, amerre ez a felfedezésekkel teli, új fejezete tartott az életemnek.

Az interjú főleg arról szólt, hogy most egy új albumon dolgozunk, és az eddig megszokott témákhoz és stílushoz képest talán a közönségünknek ez az album meglepő lesz. Igyekeztünk nem elárulni túl sokat, mégis felcsigázni az érdeklődést, és minthogy a dalok nagy részét eddig én írtam, főleg rám hagyták a kommunikációt. Ez is változás volt az eddigiekhez képest, általában csak a számomra hangsúlyos részleteket fejtettem ki, egy-egy dalt, vagy csak részleteket a dalokból, most viszont egy általános koncepcióról kellett beszélnem. Renard és Aiden előzetesen felkészített, alaposan körbejártuk együtt a témát, hogyan vezessem be, hogy ez az album most lezárja a dühös, depresszív korszakot, és valami sokkal pozitívabbat vetít előre, anélkül, hogy kifejteném, hogy mit is takar ez pontosan. Érdekes, izgalmas, új élmény volt most először a karrierem során nem a múltamról és a traumák feldolgozásáról beszélni, hanem kitekintéseket tenni egy potenciális jövőbe. Nem csak túlélésre bíztatni azokat, akik minket hallgatnak, hanem az interjú lezárásaként arra motiválni őket, hogy lépjenek rá a boldogság és a stabilitás ígéretével kecsegtető útra. Olyan volt, mintha a zenekar is felnőtt volna velünk együtt, és az egész projektet egy emelkedettebb szinten folytatnánk tovább.

Fontosnak tartottam a drogprevenciós munkát, azt, hogy arra bíztassam a traumákat átélt tinédzsereket és fiatal felnőtteket, hogy merjenek segítséget kérni, és biztos voltam benne, hogy ezek a dolgok továbbra is szerepet játszanak majd az életemben, de ez valami más volt. Most nem másoknak próbáltam új esélyt adni, hanem magamnak, egy olyan értelemben, amire eddig gondolni sem mertem. És feszített a tapasztalni akarás belülről, amit nagyon nehezen fogtam vissza. Óriási kihívásnak tűnt minden mostanában keletkezett érzésemet és motivációmat a racionalitás szintjén tartani és nem fejjel előre, lehunyt szemmel belerohanni az ismeretlenbe.

Az ajtó kinyílt, és egy intenzív konfliktus hangjai töltötték be az érkezőkkel együtt a teret. A szervezetem a lehetséges veszélyforrást keresve azonnal készenléti állapotba helyezte magát, az adrenalin miatt a megfigyelőképességem élénkebbé, részletesebbé vált, a szívverésem felgyorsult, pillanatok alatt beütött a flight or fight. A múltam velejárója volt, hogy konfliktushelyzetekben automatikusan úgy működtem, mint egy veterán katona. Minden hangos zaj, hirtelen mozgás, egy oda nem illő részlet, vagy akár a gyanús csend kiélezte a tudatomat két lehetséges kimenetelre, hogy itt hamarosan elfutni vagy harcolni kell, és a testem a működését azonnal ennek a szolgálatába állította.

Edmond látványára hatalmasat dobbant a szívem, de ő nem fordult felém, teljesen beleveszett a történésekbe. Egy ideig távolról figyeltem a jelenetet, mert úgy tűnt, biztonságban van, de amikor a vállai megrogytak, és a kijelentéséből kihallani véltem a „homofób" szót, az egész testem megfeszült, és gondolkodás nélkül megindultam felé.