My faith in your eyes (bxb) HUN

The shadows in our hearts (part 48)

Árnyékok a szívünkben

Edmond

Annyira felfelé kellett néznem rájuk, hogy a testhelyzetem akaratlanul is kifejezte az érzéseimet. Nem voltam egy koncertekre járó típus, egyedül a néhai nagymamámmal látogattunk gyerekkoromban komolyzenei esteket, de nyilvánvalóan az egy teljesen más közeg és jelenség volt, mint amit itt tapasztaltam. Egy pillanatra eszembe ötlött az a képtelen gondolat, hogy a Nagyi odáig lenne attól, hogy Daegan zenész. A hangok megszólaltatásának minden formáját imádta. Emlékszem, amikor brutálisan kiborította apámat azzal, hogy egyik karácsonykor a felszínes beszélgetésfolyamokba beleunva teljes hangerőre állította a hangrendszert az otthonában és nekiállt egy bizonyos Ice T nevű úriember által prezentált „Fuck the police" című műremeket hallgatni. A megrökönyödött arcokon nagyokat kacagott, az első döbbenetet követő felháborodott szóáradatokra pedig csak legyintett, és cinkosan összemosolygott velünk, amikor Darie, a helyzetet látszólag orvosolva lecserélte a szókimondó rappet egy középkori zenei stílusra átdolgozott, az avatatlan fülnek karácsonyi zenét idéző instrumentális Eminem-válogatásra. 

Szórakozottan elmosolyodtam, miközben az agyam a visszaemlékezés mellett próbálta feldolgozni a kismillió impulzust, ami kaleidoszkópként pörgött a szemem előtt és lüktetett a testemben.

Charles fáradhatatlanul ugrált és üvöltötte Daegannel a szöveget. Ami azt illeti, valószínűleg én voltam az egyetlen, aki csak állt letaglózva és megmozdulni képtelenül bámulta a színpadon zajló eseményeket.

„My consciousness is lying

there's no reason to be afraid

My mind is like a black hole

I'm about to evacuate

Help me evacuate!

I'm tired of dreaming

My hope is like a blade

I hold on while screaming

Get me out!"

Denis úgy gitározott az első szám végén, mint akit megszállt valami, Aiden akkora erővel ütötte a dobot, mintha az élete múlt volna rajta, Robb átszellemülten bólogatott, hosszú szakálla csak úgy lengett basszusgitározás közben. Még Chris is elengedte magát és átadta a lelkét a játéknak, az ujjai akadálytalanul futottak ide-oda a billentyűkön, a teste a zene ütemére mozdult, és egyáltalán nem látszott annak a visszahúzódó, bizonytalan személyiségnek, aki valójában volt.

Elképesztő volt látni ahogyan mindegyikük csak szabadon, ösztönösen teszi, amihez ért, és a mozdulataik sokasága hangok észveszejtő örvényévé áll össze. A fénytechnika tökéletesen követte a zene lüktetését, a tömeg velük együtt énekelt és kiáltott és hullámzott, ezernyi kéz lengett a fejek fölött a levegőben.

És Daegan. Te jó ég, Daegan úgy állt ott, mintha mindig is színpadon lett volna, mintha egyenesen beleszületett volna ebbe a zenekarba, mintha soha semmi mást nem csinált volna ezen kívül. Az aurája az egész koncertteremre kiterjedt, béklyóba kötötte az ugráló tömeg öntudatát, alig-mozdulatokkal irányította őket, és az emberek egymást előre taszítva elkezdtek körbe-körbe rohanni, vagy kijelölt sorokat utána ismételni - éppen ahogyan Daegan kedve tartotta.