My faith in your eyes (bxb) HUN

Taking chances (part 34)

... élni a lehetőségekkel

Chris

Nehezemre esett elaludni. Miután Denis távozott a szobámból a bizonytalanság tartott ébren, mikor a próbateremben tisztáztuk a fontosabb fdolgokat, amik felmerültek bennem, azután pedig az izgatottság. Már bőven hajnalodott, mire egy furcsa, kínos félmosollyal elköszöntünk egymástól a folyosón és visszatértem a saját birodalmamba, de hiába feküdtem az ágyban és bámultam a plafont átszelő égősorok halvány fényköreit, óráknak tűnő idő múlva jött csak a szememre álom. 

Olyan kérdések foglalkoztattak, amikre Denis sem adhatott igazán választ. Meglepett, hogy mennyire őszintén nyilatkozott mindenről, amit felvetettem, és tudtam, hogy többet nem tud hozzátenni ahhoz, hogy a végére jussak ennek a gondolatmenetnek. Próbáltam elképzelni, hogyan változik meg majd közöttünk a légkör ezután. Próbáltam rájönni, hogy vajon holnaptól könnyebben, vagy nehezebben fogunk tudni együtt dolgozni. Próbáltam felmérni a lehetetlent, megkíséreltem kielemezni az eddigi információim alapján, hogy min kell majd változtatnom, hogy ez működőképes lehessen, hogy neki mennyi kompromisszumot kell kötnie miattam, és vajon mennyire fogjuk ezt jól viselni. 

Nem állítom, hogy egyáltalán nem volt bennünk semmi közös. De azért eléggé szembetűnő volt jónéhány radikális különbség. Vajon mennyivel tudok extrovertáltabbá válni a kedvéért? Nem fog unatkozni, amikor egyes napokon majd az én csendes, bezárkózott életvitelemhez alkalmazkodunk? Mi lesz, ha nem leszek neki elég? Mihez fog kezdeni az általános hangulatingadozásaimmal? Mi lesz, ha azok miatt végül éppen hogy túl sok leszek? Én hogyan fogom őt kezelni, ha már nem csak a zenekar köt össze minket, amikor forrófejű, hirtelen, és lobbanékony? Változtatnom kellene a hozzáállásomon, vagy csak legyek vele olyan, amilyen mindig? Mi fog működni köztünk, és mivel vallunk majd kínosan kudarcot? És vajon melyik lesz inkább jellemző ránk a kettő közül? 

Mi. Köztünk. Ránk. Őrület. 

Azon kaptam magam, hogy stratégiai szempontból veszem szemügyre Denist. Mint amikor egy dal már a gerincét tekintve készen van, ott van a kezemben a letisztázott szöveg, meg van határozva a hangnem, a főbb szakaszok, és a munkának az a része következik, amikor kidolgozzuk a részleteket, hozzáadjuk a dallamokat, megtöltjük az egészet azzal, amit szeretnénk, hogy a hallgatóság tagjai érezzenek. Ahogy Robb mondaná, "agyalunk rajta". 

Denis nem volt ismeretlen számomra. Pont úgy simult az elmém falához, mint egy sokat ismételgetett dallam, ami egyszer régebben megfogott, de azután nem haladtam vele semerre, és a fiók mélyére került. Az ilyen kezdetleges ötletek újra és újra eszembe jutotak, és előfordult, hogy hirtelen fény gyúlt az agyamban, a hangok értelmet nyertek, szavak formálódtak mellettük a papíron, és az egésznek hirtelen célja és súlya és jelentősége lett. És onnantól kezdve nem hagy nyugodni. Követeli bennem, hogy kiléphessen a fiókból a nagyvilágba, és én elveszítem az időérzékemet, miközben azon dolgozom, hogy minden apró részlet a helyén legyen. 

Agyalok rajta. 

Most ugyanazt csinálom, agyalok Denisen. 

Kísérleteket futtatok le a fejemben. Elképzelek minden lehetséges kimenetelt, és próbálok rájönni, melyik valószerű, és ha az, és tönkremegy a kísérletben minden, akkor elméleteket gyártok, hogyan tudnám elkerülni a hibát. Elemzem a múltbéli tetteimet. Vajon mevannak a képességek bennem, amik ehhez kellenek, vagy csak áltatom magam? Darabjaira szedem minden meggyőződésemet Denisről, és kritikus szemmel vizsgálgatom, vajon megállják -e a helyüket. Azon merengek, mi következik az egyes megállapításokból.