My faith in your eyes (bxb) HUN

Home is not a place (part 4)

Megjegyzések a fejezethez: 

Credit for the picture: Playground AI

A fejlécben megtalálható Youtube linken egy olyan dalt (Bea Miller - Like that) találtok, amit sokat hallgattam folyamatosan ismételve, mire elkészült ennek a fejezetnek a javított verziója. 

A fejezet súlyos editáláson esett át 2024. 03. 02-án, a nyelvtani, fogalmazásbeli és szerkesztési hibák kiküszöbölése érdekében. Előfordulhat, hogy a történet későbbi részeire reflektálva néhány elhintett információ ezalatt megváltozott benne. 

Az otthon az nem egy hely

Dariela

A sarokba húzódtam, és megpróbáltam feltűnésmentesen körülnézni. Nem láttam tanárokat a közelben, ezért gyorsan kisurrantam az ajtón és sietős léptekkel átszeltem az iskolaudvart. Egyenesen a kosárpálya mögötti bokros részhez mentem, a növények takarásában átmásztam a kerítésen, azután távolsági buszok megállói felé vettem az irányt. Az utca végén befordultam, és amikor már nem látszott mögöttem az épület, diadalittasan elmosolyodtam. Valahol nevetséges volt, hogy tizenhét évesen ilyen körülményesre veszem a figurát, de ez a hónap második hetének pénteke volt. Nem kockáztathattam meg, hogy bárki is észrevegyen. A szüleim úgy tudták, hogy péntekenként öttől hétig táncórákra járok. A valóság egy kicsit összetettebb volt ennél. Általában már fél kettőkor véget ért a tanítás, és minden második héten lélekszakadva rohantam a buszmegállóba, hogy elérjem a háromnegyedes járatot. A fennmaradó péntekeket a közelgő érettségi fényében könyvtárazással töltöttem.

Apámék rettenetesen konzervatívak voltak. Összesen két pozitívum származott ebből: nem ismerték eléggé az internet működését és feltétel nélkül megbíznak az iskolai programokban. Így csak egy kicsit kellett hazudnom, hogy ne fogjanak gyanút. A világ jóval nyitottabb és szabadabb volt, mint ahogyan ők azt gondolták. Rajtuk kívül senki más nem botránkozott meg azon, hogy időnként látni akartam a bátyámat. Igaz, nem volt lehetőségük véleményt nyilvánítani a kérdésben, mert előre feltételeztem a reakciójukat, és nem osztottam meg velük az életemnek ezt az apró részletét.

Azért nem voltam teljesen felelőtlen. Beavattam a legközelebbi barátaimat és a keresztapámat, akik mindig tudták, valójában hol tartózkodom. Beccának és Rennek a szeme se rebbent, miközben apáméknak meséltek az állítólag éppen gyakorolt koreográfiákról. Gyakran tettünk úgy, mintha pénteken edzés után ott aludnék valamelyiküknél, ilyenkor egészen sokáig lehettem távol. Rettenetesen hálás voltam nekik ezért. 

Vin volt a hátvédem ebben a titokban. Egyszer lekéstem a visszafelé tartó buszt, és képes volt felhívni a szüleimet, hogy arra gondolt, a táncórám után elvinne engem moziba, mert senki sem akarja vele megnézni a legújabb szuperhősös filmet. Azután értem jött kocsival, és végül tényleg elmentünk a filmre, csak egy későbbi időpontban. 

Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy egy nagy hazugság volt az életem, a szüleim mégis túltettek rajtam. A vélekedésükkel ellentétben ugyanis attól, hogy a saját neméhez vonzódik, a fiuk nem szűnt meg létezni.

Izgatott várakozással töltött el a tudat, hogy hamarosan újra láthatom a bátyámat. Néztem az ablak üvegén át az elsuhanó tájat, az ég kékjét megtörő, furcsa alakzatokba rendeződött felhőket, hallgattam a körülöttem kialakuló beszélgetések foszlányait, és a szokásosnál könnyebbnek éreztem magam. Eltűnt a mellkasomról az a mázsás súly, amit mindig éreztem, amikor távol voltunk egymástól, habár, már korántsem volt olyan kibírhatatlan, mint az elején. Miután megtörtént az a bizonyos konfliktus Edmond és a szüleim között, egy ideig nem is beszéltünk. Borzasztóan hiányzott. Sokszor azt kívántam, bár kimondtam volna, hogy én nem úgy gondolkozom, mint ők. Reméltem, hogy eszébe sem jutott ezt feltételezni. Különben sem tudtam volna semmi miatt kevésbé szeretni.