𝙾𝚞𝚛 𝚂𝚎𝚌𝚘𝚗𝚍 𝙲𝚑𝚊𝚗𝚌𝚎 [𝚂𝚊𝚔𝚞𝙰𝚝𝚜𝚞] - 𝙱𝙴𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃𝚃

3.

Elmentünk ebédelni, de nem csak az idegesített, hogy Sakusa rám se hederített, hanem az is, hogy az a nyomorult Emiko egyfolytában rajta lógott. Még ebéd után is. Megforgatom a szemeim miatta, idegesítő. Nagyon idegesítő.

- Miya, te is velünk tartasz? - kérdezte vidáman a lány

- Oh nem, nem. - intettem le egy ideges mosollyal - Majd máskor.

Lehunytam szemeimet mosolygás közben. Másoknak ez aranyos, én viszont csak az irritációmat akarom elrejteni vele. Mindig ezt csinálom, ha valami irritál és nem tehetek ellene semmit. Szóval szinte állandóan. Talán ezért is olyan egyszerű számomra ez a színjáték. Lehet színészkednem kellett volna. Mindenesetre intettem nekik majd elindultam megkeresni Akirát. Fontosabb dolgom is van, mint holmi exekkel, meg lányokkal foglalkozni, akik az agyamra mennek. Árt a helyes arcomnak, ha idegeskedek. Az meg nem lenne jó, hiszen nekem mindig tökéletesnek kell lennem.

Ezután Akira meg én elmentünk várost nézni. Ha most mennénk a térre, akkor nem bírnánk ki, hogy ne fussunk legalább. Szóval megvárjuk, míg megemésztjük az ételt. Ez kivételesen az én ötletem volt egyébként. Egy lángelme vagyok!

- Amúgy Sakusa és te már szakítottatok, nem? - kérdezte óvatosan Akira

- És? Kit érdekel? - morgom

- Akkor miért bámulod őket? Mintha azt akarnád, hogy Emiko minimum felgyulladjon. - forgatta a szemeit

- Hagyj. - intettem le

Nincs erre jobb válaszom. Úgy nézem? Helyes, mert azt is akarom. Francba ezzel a csajjal! Össze akar jönni vele? Nem fog menni! Nem engedem meg! Egyébként is, Sakusa meleg. Ha más nem, akkor miattam. Igazán megérdemlem a törődését és el is várom. Tehát nem értem miért azzal a ribanccal foglalkozik, mikor én sokkal jobb vagyok. Én vagyok a jobb választás....

Később szem elől tévesztettem őket. Magamban morogtam. Miért? Sakusa nem is szereti a lányokat! De okos, biztosan levágta, hogy Emikonak tetszik.... ah! Idegesít, hogy nem tudom mi van a fejében. Csak játszana? Nem hinném, ő nem olyan típus.

A nap gyorsan eltelt ezek után, Akira elterelte a figyelmemet. Valójában eljutottunk a célponthoz. A névmemóriám nem jó, szóval csak azt tudom, hogy valami nagy pályán voltunk. Egy stadion volt és hatalmas! De jót lehetett ott futni. Sőt. Súlyt is emelhettünk miután Akira lebeszélte velük. Én nem beszélek a japánon kívül mást. Hiszen ez az anyanyelvem. A többi nyelv meg.... Nem az erősségem. De mint említettem már párszor, nekem elég, ha jól nézek ki. Másra nincs is szükségem.

Már a tanár keresett minket, hogy a téren vannak, ahova kb. egy órája meg kellett volna érkeznünk, de nem tettük és senki nem tudja hol vagyunk. Így mi okosak.... odáig is futottunk. Mire odaértünk szó szerint folyt rólam a víz. A stadionban csak izzadtam, de most? Végül is mindegy. Meleg van és én élveztem ezt a kis sportot. Rám fért már. Bár én mindig élvezem a sportot. Ha futhatok, súlyt emelhetek, tornázhatok, vagy szimplán csak kint lehetek.... A térdem miatt óvatosan kéne ezeket csinálnom, de inkább nem foglalkozok vele. Inkább fájjon, mintsem megfosszam magam az életem értelmétől.

Vigyorogva nézek haveromra egészen addig amíg le nem szidnak.

- A Panathinaiko stadion messze van! Idáig futottatok, lököttek? - morrant ránk a prof

- Sajnálom! Én akartam. - mondtam végül

- Ki más. - forgatta a szemeit - Komolyan mondom Miya, nem kell belerángatnod másokat is.

Aztán elindult előre és az osztályok meg utána. Mindenki minket nézett. Míg Akirára mosolyogtak, engem megvetettek. De nem lepett meg. Nevetnek, ha bohócot csinálok magamból és megvetnek, ha kések, mert miattam vártak. De ez nem lomboz le. Sokkal nagyobb bajom is van annál, hogy kinéznek. Valójában csak Akira és Rin véleménye számít.